Ha kimondom: Miskolc, először mindig a tél jut eszembe. Tél volt, nagy tél, hó és hideg, minden csupa zúzmara, s a narancssárga százhúszas Skodával indultunk a kimondott városba, kimondottan beteglátogatóba. Nagyapám tüdejét próbálták még működésre bírni az egykori Honvéd, ma Szent Ferenc kórházban a kimondott városban, közel a Csabai kapuhoz. Tízéves ha voltam, amikor úton voltunk a nagyvárosba a nagytélben, s olyan ködben, hogy apám a volán mögül csak a tejfehér hömpölygőt látta maga előtt. Tízzel mentünk, mégsem előzött senki, mögötte ezer lámpa pislákolt legalább, tízéves magamnak minimum annyinak tűnt, amikor a kanyarban hátranéztem − nem volt végük, hosszuk. A pszichoszomatizált hasfájásomnak is csak akkor lett vége, amikor elértük a kimondott várost, kimondottan egyben.

   Ha kimondom: Miskolc, más beteglátogatások is eszembe jutnak, nagyapám csak ablakonlátásán túl. Engemlátogatás, évtizeddel később − Nők Lapját, pisztáciát, jó szót, féltő tekintetet kaptam. Nagymamám sárgánlátása a Szentpéteri kapui megyei kórházban. Egy barát nemlátása a városiban, mert hamarabb hazaengedték − pedig csokoládét és vizesnyomkodóskarikás játékot is vittem volna neki.

   Ha kimondom: Miskolc, a Győri kapu 156. jut eszembe. A kollégium, a lepusztult kert, a padok. A tanulások lámpaoltás után. A gyűlölt matekpéldák. A kimenők. A mozik. Az aula csendje éjszaka. A vég nélküli telefonbeszélgetések. A diákigazgató-választás megnyerésének más napja. A mindenért hibás muszlinblúz. A szépnevű Kefalgin. A virággyűjtések, a szerenádok, a „húsz év múlva lehet, hogy találkozunk”. A tizenhárom emeletnyi lány − férfiálmok netovábbja, mondják most sokan − állandó zsongása. 

   Ha kimondom: Miskolc, az első sálam jut eszembe. Mikulásmagamtól kaptam. Szép, ma is megvan, elefántos, indiai, lila. A Sötét kapuban vettem, a kapualjban, a kedvencboltban. Eszembe jut a kedvencbőrös is, közel a kedvencsálbolthoz, ahol övet s rá akasztható táskát vettem a szerelmemnek, ma is megvan, mindhárom. A kedvencpipabolt, ahol folyton a fekete vaníliát szagolgattam. Ahol szivarkát és csinos női cigarettát vásároltam.

   Ha kimondom: Miskolc, Déryné utcák, Csabai utcák, Kós-házak, Rácz Ádám utcák jutnak eszembe. Kiskocsmák, pincék, jó-rossz felolvasások, állateledelbolt ajtajában egy túlszőrös, túlorros kutya szépfeje, mintha poszter. Szekrény mögött elpusztuló teknősök, ablaknak repülő, nyakukat szegett madarak, nagy örömet okozó pici mikulásfigurák, kávéfőzőn főtt forralt borok. Régi, elfeledett katonatemető a város felett. Hősi halált halt tetemek. S az andezittufa jellegzetes hűvöse. 

   Ha kimondom: Miskolc, a Black Mici jut eszembe, ami törökösen Kara Micsi, ahogy Gyarmati tanár úr mondotta. Ha kimondottan Miskolcra gondolok, nem tudok nem gondolni Zoli bácsira, aki tárgyias-intellektuális stílusban udvarolt a nőknek, s szebben hímzett, mint egy középkori szűzlány. Ha a kimondott városra gondolok, nem tudok nem gondolni Dénesre, Zsoltra, Jánosra, Jeszenyinre és a nyárson sütött Jézuskára, a Fizikusok előadásra, Angikára és Katikára, Zsófira s Csillára. Töttössy tanár úr láblógájára, az ókeresztény liturgiára, a meseelemzésre. Attilára, s a karatézó Böbére.

   Kimondom: Miskolc, s egy családot látok, van apa, anya, gyerek, nagymamák. Szép estéket látok velem együtt, helyet ott nekem, szánkózást a sokhóban, gyereketetést húsos palacsintával, vendégmagam-etetést rakottkrumplival, szépkutya rágta szépruhát, délutánnyi tánctól kipirult arccal alvó kisfiút, versolvasást, hosszú beszélgetéseket, kiállítást a kilátóban, krumplisaláta-gyártást ipari mennyiségben. A Galériát látom, a Petró-házat, asztal alatti bújást a gyerekkel, a kiállítóhelyiségeket, bennük tárlatok, hol képek a falon, hol installációk a térben, székek, szövések, szobrok. Imola, aki nem áll szóba.

   Kimondom: Miskolc, s sörfesztiválon vagyok, faliszőnyegponcsóban, szerelmemmel, barátokkal, körhintával, vattacukorral. Kimondom: Miskolc, s a virágzó tulipánfákat látom a belvárosban, az ikonfalat, az este tízes operafesztiváli Légyottokat. Kimondom: Miskolc, s Iringót látom a Galéria udvarán a nyári napfényben, éppen erotikus rosszverseiből olvas, de nem számít most a rosszaság, az erotika számít, s hogy Iringó lángvörös hajjal áldott, hála a L'Oréal-nak s hogy megérdemelte. Kimondom: Miskolc, s a kisvasutat látom, zötyögünk-zakatolunk vele, hegyek-völgyek között, el egészen Ómassára, el a lazacos házhoz, nézni a fényes halakat a kristályvízben, mókusokat a lillafüredi kastélyparkban, bámuljuk a művízesést, barlangban hűsölünk. Kimondom: Miskolc, s érzem a számban a Tokaji Borozó muskotályának ízét, a pisztácia fagyiét, szorul a torkom az uszoda láttán, a majdnemvízbefulladás-élmény még kísér, orromban érzem a Búza téri piac egymással keveredő illatait, lángos- és virágillat kergeti egymást a házi sörével, hallom, ahogy cigitcigitcigerettát kínálnak fennhangon az árusok.    Kimondom: Miskolc, s az avasi kilátóban vagyunk, nézünk le a városra, keressük a kolit, ölel egy kar, nyakamba puszit kapok, 

nevetünk, mert nyár van, s szeretnek minket. A Vianban táncolunk, barátokkal vagyunk, Nyikuval, Csejennel, Zsuzsával, füst van, de most nem zavar, simulok csak, élvezem, hogy van kihez, hogy van, aki csaknekem van. Napfény illatú Miskolc-éjszakában sétálunk, nézzük a csak nappal működő szökőkutat, óriási hamburgerrel verjük el éhünk. 

   Kimondom: Mis­kolc, s az autópályát látom, suhan a Nissan, Miska jól vezet, Zsolt és Attila a hátsó ülésen, sokat nevetünk, beszélgetünk, esszük a savanyú uborkás szendvicset, megállunk egy kávéra, a fiúk zombi dévédével térnek vissza; az Ifiházat látom, benne lapszámbemutató-magunk, a sok embert, a kivetített lapot, Zsolt zongorázik, zúg az orrszőrnyíró, Kaffka Margitról beszélünk és nevetünk a Szabó+-on.

   Kimondom: Miskolc, s saját felnövésemet élem. Meg és át. 

   Lassan tíz éve élek máshol, mégis nap mint nap érzem a várost magamban.

   Sokáig éltem benne, s sokszor élek belőle.