1.

hamarabb értünk

az ifiházhoz

még várnunk kellett

a szép gitártok

a kerítésnek

támasztva őrt állt

amíg te faltad

plasztiktányérból

a hozott kaját

 

kínáltál engem

de én már akkor

régen nem tudtam

mást elfogadni

tőled mint élet

hírével telten

újra és újra

felém villantott

éles mosolyod

 

zord április volt

a fémes égbolt

egy nagy felhőben

lógott fölöttünk

és el is eredt:

mint gombostűket

a lógó felhő

hideg szúrással

szórta az esőt

 

de április volt:

a kerítésen

zöldült a vadbab

a lábaimnál

virgonc fűcsomó

faltad az ételt

néztem a házat:

egy régi presszó?

gyomos kis kertben

felejtett retró

üvegkalicka

fáradt szocreál

ahonnan mégis

- ha majd kinyitva

nagyot csikordul

a poros portál

s kidől a Tegnap

bennefelejtett

megzápult füstje

s a mozaikról

majd felsöpörve

üvegszilánkok

nagy buli nyoma -

akkor majd mégis

kioldott szárnnyal

megint felszárnyal

innen is a dal

aminek épp itt

találtak fészket

itteni őrök

szárnynak daloknak

helyi őrei

 

 

2.

mi azt az angyalt

akiért mentünk

elhoztuk mégis

a fiút abból

amibe hajdan

itt keveredett:

a sárból gyárból

vasnak fagyoknak

nehéz éveknek

szorításából

amikbe hullva

ivás az apját

őt meg az apja

sodorta eddig

annak idején

 

végül csak észre-

vettük hogy ott áll

mégis a fürtös

mindig mosolygó

tizenhat éves

szép aranyhajú

azon a sarkon

ahol a volt gyár

vaskapujáig

belátni végig

az összetartó

szűk zsákutcába:

ott állt mint régen

önvédő pózban

a tartásában

éber lazaság

nem mint a várban

túlpreparáltan

megőrzött múltban

azok a bábok

viaszba lakkba

újrahazudva

színes kísértet

hanem mint hús-vér

olyan eleven:

csíkos pólóban

a vékony vászon

fehér nadrágban

ami a város

hidege ellen

semennyit se véd

 

éles szemében

átható zöld fény

s benne a szikra

a csípős humor

s ahogy a lámpák

gyúltak fölötte

mintha gunyorral

csillantak volna

kezén a gyűrűk

vékony csuklóján

a fémkarkötők

 

én gondolatban

ki is nyitottam

robogó kocsink

nehezen nyíló

hátsó ajtaját

s intettem: szökj be

gyerünk el innen

végre már haza!

 

legyen meg ez már

gondoltam s hogy ha

mától ez is kész

már ez se fájhat

többé ennek se

burjánzik benned

méreganyaga

 

te már idülten

zöldségen éltél

egy nagy győzelmed

állt épp mögöttünk:

első diadal!

micsoda mámor!

micsoda ünnep

felszabadulás!

a kocsi enyhe

zöldségszagokkal

telve: a hátsó

ablak sarkában

két szép nagy alma

egy sárgarépa

meg néhány banán

 

ő meg csak forgott

szaglászott körbe

és csak fintorgott

széles vigyorral

pimasz volt most is

és mint egy őzbak

annyira szelíd

kicsit kisbojtár

kicsit királyfi

s fiatal nagyon

ahhoz meg végképp

amit a város

zsákutcás gyáras

külnegyedében

mögöttünk hagyott

 

szeme az éles

szikrákkal telve

pásztázott föl-le

rajtad és rajtam

a furcsa páron:

na né a néni  

s a baseballsapkás

bőrdzsekis rokker

borotvált fejű

hová kerültem?

kik ezek? jóvan

menjünk föl Pestre

ha ezt akarják

nekem csak jó lesz

dolgom is van ott

 

később már rólad

pontosan tudta

ki vagy  (hát hogyne)

s én attól kezdve

nem érdekeltem

csak téged nézett

előredőlve

merev-meredten

előbb még ott volt

az a kis fintor

aztán komolyra

simult az arca

- ó az angyalarc! -

tarkódba fúrva

a zöld tekintet

sugára fény lett

átható erős

aztán csak fénylett

csak foszforeszkált

és már csak táncolt

rezgett az a fény

és el is oszlott

a szűk beltérben

leginkább rajtad

tarkód övezve

válladon pihent

 

 

3.

te mind lazábban

mind könnyedebben

szóltál ki itt-ott

az egyre foszló

egyre könnyűdő

beszélgetésből

s váltottál témát

végül egy sima

kormányfordító

kis mozdulattal

a benzinkútnál

aztán hogy onnan

egy lendülettel

nekiugrattál

a főutcának

még ugyanazzal

gyorsan bevettél

egy éles kanyart

amivel végképp

elhagytuk Miskolc

hazatérőknek

gyűlő zajával

felzsúfolódó

esteli terét

 

s az angyal ott kinn

a városon túl

már újra azzá

lett ami mindig:

fénnyé a tájban

békévé mintha -

abronccsá pedig:

levehetetlen

egyenlő súlyú

örök nyomássá

a riadt szívnek

négy pitvarában

kettétört nehéz

nagy gondolattá

a zúgó fejben -

emberi kéznek

végképp semmivé

 

ahogy most téged

ahogy most azt is

így kell keressem

ami e tájban

ami e fejben

ami szívemnek

négy pitvarában

utánad maradt