Ha kimondom: Japán, a filmkedvelők egy részének a Kill Bill jut eszébe, benne Hattori Hanzo s a míves katana a Menyasszony kezében. A másik rész inkább Kuroszawára, s talán éppen a Ranra gondol. Ha kimondom: Japán, a kertépítők a hídra és a kövekre gondolnak, a döngölt földre, a babérsomra, bambuszra, rododendronra és a ciprusra. Ha kimondom: Japán, a képregényimádók a mangákra gondolnak, a séfek a susira és a fugura, az autószerelők a Toyotára, a hegymászók az örökérvényű Fujira, a küzdősportot űzők a szamurájokra és a Bushidora. Eddig, ha kimondtam: Japán, az óceánpartról kapott köveket, a cseresznyevirágzásról mélen érkezett képeket, s egy rendkívül rokonszenves férfi arcát láttam, mellette széparcú, szépszemű szőke lányt.

Eztán, ha kimondom: Japán, Itojama Akiko arca s írásai is eszembe jutnak majd.

A tengeren várlak kék, sötét és világos, akár az óceán. Öt elbeszélés sötétül és világosul benne, szavaik fodrozódva hullámzanak - hol ringatják, hol vadul dobálják az olvasót. A tengerkék kötet elbeszélései gondos válogatást követően kerültek egy könyvvékába, eredetileg Itojama különböző köteteiben jelentek meg, vagyis ez a válogatáskötet egyedi az író életművében, hogy azt ne mondjam unikum.

Valami különös kettős érzés fogja el az olvasót, ha Itojama munkáit olvassa. A történetek alapszituációi nagyon ismerősek, a díszlet azonban izgatóan másmilyen, mint a megszokott, hogy azt ne mondjam egzotikus. Ilyen egzotikum az európai belső olvasófülnek a csan és szan megszólítás, az elbeszélésekben szereplő étel- és helynevek, vagy hogy a gyerekek nem cicát vagy kutyát tartanak háziállatként hanem selyemhernyót és fecskefarkú lepkét. De az a tény is, hogy a buszmegállókban sorban állva várják a járművet az emberek, hogy napi húsz órát is dolgoznak, hogy a munkahelyről addig nem mennek haza, amíg az idősebb kollégák ott tartózkodnak, hogy létezik buborékgazdaság és házasságközvetítés, hogy a dókiról ne is beszéljünk, s hogy a gyakorlatban is megvalósul a „férfiak előre nők hátra" elv. Ugyanakkor Itojama szereplői megteszik mindazt, amit mi is - főznek, beszélgetnek, esznek, alszanak, öltöznek, szeretnek, elhagynak, depresszióba esnek, kórházba kerülnek, munkába járnak. S ugyan melyik munkahelyen ne éreztük volna mi magunk is azt, amit A tengeren várlak című novella egyik szereplője: „ ...az öltözőben és a teakonyhában mindig úgy éreztem magam, mint egy átutazó". Vagy ki ne gondolt volna eddigi életében legalább egyszer - ha nem is nagy meggyőződéssel - öngyilkosságra, ki ne szaporította volna a munkanélküliek, vagy a rajongók népes táborát? A minden évben már novemberben kezdődő karácsony-idény kicsapja a biztosítékot jónéhány embernél idehaza is, a vonatok itt is késnek, s a városban közlekedő járművek itt is zsúfoltak, melegek, koszosbüdösek. S valljuk be, hogy bizony egynéhányunkat a sorsunk már szatírokkal is összehozott. Ettől a hasonlóságtól lesz olyan nagyon ismerős, olyan enyémérzésű ez a kötetközeg. S ez jó, nagyon jó.

Más világ, de a szereplőkben megfogalmazódó dilemmák, gondolatok, az őket meghatározó viszonyok a miénk is lehetne. A nőké, főként. Hiszen az elbeszélések főszereplői nők. Mindig másmilyenek, s mégis ugyanazok - egyikük jelenleg tünetmentes, ám barátja halála miatt depressziós festő, másikuk „alapos indokkal nem rendelkező álláselhagyó", van vezetői munkakörrel rendelkező, s roppant fura megbízást teljesíteni kész barát, s van érzelmi függőségbe került, rajongóból mégsemszeretővé, hanem baráttá, majd elszakíthatatlanul támasszá vált lány. Éredekes, hogy mindahány szereplő útkereső is egyben, igazi helyüketnemtalálók, kissé elvárásokellenlázadók, akik nem hajlandóak a konvenciók adta biztosmelegben eléldegélni. Különcök? Meglehet. Önsorsrontók? Előfordulhat.

Az őket körülvevő férfiak meghatározzák Itojama nőszereplőit - depressziós jakuza, potenciazavarral küzdő politikus, munkamániás foglalkozásfüggő, öngyilosságra hajlamos önjelölt író éppúgy megtalálható a kötet férfijai között, mint különös kívánsággal előálló barátkolléga, vagy interneten ismerkedő, csak a nők gyönyörének élő szatír. Ilyen felhozatallal esély sincs a konformizmusra, lássuk be.

Itojama Akiko kendőzetlen iróniával, helyenként már-már cinikusan beszél például a férfiról - „ Az jó, ha valakink van egy pasija. Egy pasas saját maga elintézi az ürülékét, úgyhogy nem olyan macerás, mint kutyát tartani, s bármikor alkalom nyílik a szexre." - ,a gyerekről: „ ...azok a nők, akik azt állítják, hogy szeretik a gyerekeket, kedvesnak látszanak, akik meg azt, hogy nem, undoknak. Pedig természetesen mindenki tudja, hogy a gyerekek nem földre szállt angyalok: Koszosak is, hazudoznak is, önzőek is, buták is, annyi gond van velük, hogy több se kell.", - a szexről: „Már ment a film, amikor odaértünk; amint leültünk rögtön közeledett is a szatír hideg ujja, s én egymás után négyszer élveztem el." - s arról, hogyan lehet a Mit jelentek én neked? kérdésre csupanagybetűvel felelni.

Szeretem Itojama Akiko stílusát. A nyíltságot, ami a munkáiból árad, a minden cifraságtól mentes, mégis meghatározó gondolatokat, életbölcsességet tartalmazó mondatokat. Az egyszerűséget, ahogy kimond. A reménytelen szerelemről például így, figyeljék csak: „Nem tudtam, hogy nekem ekkora öröm az, ha te közelítesz az álmaidhoz."

Mi kell ennél több? Talán végigolvasni a történeteket. Hogy többet is kapjunk, ne csak ily kicsinyke ízelítőt. Hogy ha végeztünk, s tenyerünkbe zárjuk a kötetet, hagyjuk, hogy a gondolatok, akár az óceán hullámai, elborítsanak, s azt mondhassuk magunkban magunknak: Ecce homo - ecce Itojama Akiko.