Gitáros sétál a nyakában kulaccsal és közben énekli:

„Pendítsd csak kobozod, citerád, gitárod, lantodat,

Valahol tört szemeket látsz, meggyötört arcokat:

El kell találni, kit mi bánt, kinek, melyik való,

Hangold arra a húrt, a fát, légy te örömadó.”

                   (Kiss Tamás: Fiamnak, hangszereihez)

Csokonai városából egy kun származék verse ez, egy igazi debrecenié, Kiss Tamásé, aki maga is a tanított a nagyhírű református kollégium falai között. De mit tegyek ezzel a felhívással: SZABÓ+BABITS+CSOKONAI + AZ ÁDÁZ KUTYA, kutya-macska barátság, talán Endre barátom, az első magyarországi szamártár megálmodója tud kezdeni valami.

(Tárcsáz, a másik telefon kicsöng: macskanyávogás hallatszik…)

− Endre bácsi! Megkaptad, amit, átküldtem!

− Mit kezdjek ezzel? Talán, ha szamárról lenne szó…

− Persze, mindjárt itt van virágvasárnap! Hány embernek ismerjük a visszaemlékezését: Máténak, Lukácsnak, Jánosnak, Márknak, és kérdezte valaki szegény szamarat, hogy mit gondol az egészről?

− Hogy van annak versnek a refrénje, amit a szamár énekel, tudod, amit te is szoktál:

(Együtt éneklik)

„Utolsó dögnek tart a nép,

a sok rossz léha cenk,

Éhezem, ütnek, gúny kísért,

 titkom némán dereng…”

− Ó, kedves garabonciás, barátom, most jut eszembe! Nekem lenne egy írásom ehhez az előadáshoz!

− Halljuk!

(Olvassa)

Karácsony előtt néhány nappal láttam meg először. Hosszan néztük egymást. Kortlannak tűnt, de szemében láttam, túl van már sok mindenen. Vilma magányosnak tűnt.

dec. 26.

Az eltelt napokban többször is összefutottunk, egyre inkább ismerősként tekintettünk egymásra. Szemében láttam a vágyat, hogy megszólítsam. Megtettem.

dec 27.

A szokott helyen találkoztunk. Hideg volt, egészen átfagyott. Várt rám. Megsimogattam. Most először. A postára kellet mennem válóperes papírjaimért, utolsó határidő. Elkísért. Sokan voltak, mindenki „Boldogabb Új Évet” képeslapot akart küldeni boldognak, boldogtalannak. Beálltam a végtelenül kanyargó sorba, és vártam. Mire végeztem eltűnt.

− Endre, ehhez kell egy héttér is!

(Endre rajzol, a papíron kutyafej és a felirat: ÁDÁZ KUTYA!)

− Ez jó lesz?

− Nem is tudom… De végeztél az olvasással?

− Ááá, még nem fejeztem be! (Tovább olvas.) Talán találkozott egy régi ismerőssel. Egy kis szomorúság keveredett bennem, nem kevés megkönnyebbüléssel elegyítve. Már az első pillanatban láttam, hogy hűségességnek azt a spirituális állapotát éli, gyakorolja, ami nemcsak egy embernek szól. Minden rossz érzés nélkül tudott egyszerre több emberhez is hűséges lenni. Néhány percig, napig, óráig, évig.

− Barátom, ez a Vilma, kutya volt egyáltalán vagy valami más? Lehet, hogy néhány változtatást kell eszközölni a háttéren!

(A másik dolgozik egy keveset a feliraton, a kutyafej melletti két betűt kijavít: ÁDÁZ KURVA!)

− Így már jó lesz?

− Jó, de hogy lesz ebből előadás? Vagy ne keverjük bele a virágvasárnapot? Örüljünk csak a tavasznak? Csokonaiék is tudtak örülni: „…itt van az a kedves nap, mellyen a mi atyáinknak szokások szerént, a régi aranykor példájára ártatlan örömmel innepeljük a mezőkben.”

− Hagyd most ezt az ódon beszédet! Keressünk egy embert, egy jó kiállásút, aki hajlandó lesz néhány percig egy helyben maradni. Bár Miskolcon van már egy Szabó Lőrinc szobor, de mi idézzük meg a debrecenit! (Keres egy embert a közönségből, beállítja, vastag keretes szemüveget helyez az orrára, a garabonciás cigarettát tesz a kezébe)

− Nem tudom, dohányzott-e, minden esetre a járókelők, így szeretik látni! (Megszemléli.) Jó, jó, de mi lesz Babitscsal vagy állítsunk szobrot Török-Szofinak, annak több köze van Miskolchoz?

− Inkább maradjunk csak Babitsnál!

(Keresnek egy másik embert, akire bajuszt ragaszt, Endre beállítja egy régi Babits fotó alapján) Íme, Babits első miskolci szobra!

− És ki lesz akkor az ádáz kutya vagy mi a csoda? (Szétnéznek)

 − Már csak egy intelligens kutyára van szükségünk, (Felnéz az „ádáz kurva feliratra) vagy mire!

− Te, Miskolcon már van kutyaszobor!

− Nem baj, lesz kettő! Ha Szabó Lőrincnél sem zavart, akkor az állatokkal se törődj! Egyik kutya, másik eb…

− Van önként jelentkező? (Körbe néz) Na, erre nincs időnk! (Előveszi a zsákból a kutyát)

− Milyen kutyára van szükséged?

− Amelyik legalább olvas.

− Mit olvasson?

− Észak-Magyarországot!

− Emberek, van valakinél egy újság? Bihari Napló, vagy Kelet-Magyarország, Hajdú-bihari Napló? Na, mindegy, úgyis egyre megy. Ha az eb nem is tud olvasni, van szeme, látja a nap szépét, meg a cicás fényképet, aztán, kész! Ez lesz a kedvenc oldala!

(A Szabó Lőrinc „szoborhoz” lép)

− És ő mit mondjon!

− Egy szobor ne beszéljen!

− De mégis, mire gondolhat itt Miskolcon?

− Talán azt, hogy

„…egy-egy kirándulás

Néha ma is idéz benneteket,

Kék-zöld mezők, Tapolca, tó liget,

Miskolc határa… Szülővárosom,

Sose lesz szemed kóbor fiadon?”

− Ez szép, de mit mondjon Babits? Neki is tudsz a gondolataiban olvasni, szerinted mire gondol?

(Odalépnek Babitshoz)

− Szerintem:

„hogy elég!

hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!

béke! béke már!

Legyen vége már!

Aki alszik, aludjon,

aki él az éljen,

a szegény hős pihenjen,

szegény nép reméljen.

Szóljanak a harangok,

szóljon allelujja!

mire jön uj március,

viruljunk ki ujra!

egyik rész a munkára,

másik temetésre

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!”

       − Akkor mégsem lehet kihagyni a virágvasárnapot, ha már a „Húsvét előtt”-et idézed!

       − Énekeljük el garabonciásom, azt a szamaras nótát!

(Mindketten éneklik!)

„Utolsó dögnek tart a nép,

a sok rossz léha cenk,

Éhezem, ütnek, gúny kísért,

 titkom némán dereng…”

THE END(RE)