Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gyarmati Béla

Kaput választottam

Babonásan hiszek a sorsdöntő találkozásokban. Vagy inkább csak hinni akarok? Mert félek a hivatali okosságtól, a kincstári formuláktól, és nem annyira félek, mint inkább viszolygok, ha valakik a hatalom — bármilyen hatalom — pajzsa mögül méregetnek.
    M.Gy. (nincs módomban engedélyét kérni a monogram feloldásához) nem méregetett, hanem már második mondatában azt kérdezte, hogy megnyugodtak-e már a szabolcsiak? Azonnal tudtam, hogy Darvas József drámájának hullámveréséről van szó. Ettől kezdve félszavakból is értettük egymást.
1969. január 10-én volt Miskolcon a riportdráma bemutatója. A politikusban, a korábbi miniszterben még egyszer, utoljára feltámadt a népi író. Pályatársa Végh Antal kárhoztatott penészleki szociográfiája nyomán, (alultáplált, tetves gyermekek, alkoholizmus, szellemi nyomor, sivár bűnök) megírta Darvas A térképen nem található színpadi művet. Nos, e darab színrevitelét akarták mindenáron megakadályozni a szabolcsi pártkörök, ám miskolci elvtársaikban nem leltek partnerre. (Azt persze nem mondanám, hogy a miskolci pártvezetésben az „emgyés″ magatartás, kiállás lett volna a jellemző, de most nem erről van szó.)
   Hát ez kicsit más raj, mint az otthoni — gondoltam, mert Nyíregyházán egy sort nem írhattunk le a miskolci bemutatóról, Végh Antal pedig persona non grata lett szűkebb hazájában. Egyszóval, ha az Avas alján olyan urak „viszik a vonalat″, mint ez az elvtárs, aki fogadott, akkor tán nem is lesz rossz ez a helyváltoztatás — bár a Rádió Nyíregyházi Stúdióját igencsak sajnáltam.
    — És hol adjunk magának lakást? — kérdezte M.Gy.
   Hallgattam, mert nem ismertem a várost, meg aztán szokatlan volt ez a hangnem is. Kisvártatva aztán megtudtam, hogy a Szentpéteri kapuban, meg a Győri kapuban van nagyobb építkezés, s új pártfogóm a Győri kapu négyemeletes lakóházát ajánlja nekem, a „Szentpéteri″ magasodó torony helyett.
    1969 nyara volt akkoron, s én a sajtóházból naponta elsétáltam a Győri kapuba, ahol épült a ház; ám még csak a vázából következtethettünk majdani otthonunkra. (Azért váltottam többes számra, mert nemcsak én tartottam szemmel az építkezést. De erről majd később.)
 
Redakció a harmadikon
A frissen lakkozott új bútorok kicsit szúrós szaga...meg a ventilátor gumi-vitorláinak surrogása.  Ez merül föl bennem jó negyven év múltával — valamiféle érzés-emlékezet folytán. Ülök a konfekcionált íróasztalnál, amit még nem patináz tintafolt, égő cigaretta parazsának nyoma, kiömlött feketekávé, papírvágó kés karcolása, kicsurrant ragasztó. Mondhatnám, érintetlen az asztal — én fogom majd elvenni a szüzességét. Nyitogatom a  fedlap alatti ajtókat, kihúzom a középső fiókot, majd próbálgatom a kulcsokat. Táskát, asztalt soha nem szoktam zárni, most azonban új kincseimre gondolok, s örülök, hogy működnek a zárak. Miskolcra érkezvén ugyanis két könyvvel lettem gazdagabb, miután felfedeztem az antikváriumot.
    A „Nagy magyar színészek″ című kötet (Kántornétól Bajor Giziig) pár perc alatt enyém — tizenhat forintokért. A másik — a vágyott ritkaság — a Benedek Marcell szerkesztette (1224 oldalas) Irodalmi Lexikon bolti példány, nem volna eladható, — de kikönyörgöm.
    Szóval a két új szerzemény már ott lapult íróasztalomban — nem voltam magányos, mert bármikor felüthettem egyiket vagy másikat. De egyébként sem nyomasztott az egyedüllét; a sajtóház minden emeletén (leginkább a negyediken, ahol a rádiósok székeltek) volt régi ismerősöm, s az új kollégákkal is gyorsan szövődtek kapcsolatok.
    A városban Ágotha Tibor — a kitűnő fotóriporter — kezdett kalauzolgatni, s több szép estét töltöttem családja körében a Szentpéteri kapuban. A másik cicerone Tréba Gyula, aki most lelkesen viszonozta, hogy Nyíregyházán én segítettem neki akklimatizálódni pályakezdése idején. Lenkey Zoltán grafikusművészhez vitt el először a Csabai kapu egyik műterem-lakásába. A harmatban fürdő Népkerten át kísért Gyula ( — Miféle erdőben botorkálunk, te marha?) a szállásomra, a sajtóházba — ahol még voltak vendégszobák. Ott lakott a Kaposvárról jött sugárzó új lány; Lévay Györgyi is — a remek riporter — sajnos, friss férjével. (Ő az Észak-Magyarország munkatársa.)
 
Megjelent a Déli Hírlap
Három próbaszám után csak szeptember első napján került utcára a Déli Hírlap, s én már július 1-jétől Miskolcon éltem. Nem tétlenül természetesen! Mondták, hogy addig is, míg a mi lapunk napvilágra kerül, illő lenne az Észak-Magyarországban publikálni. Komolyan vettem, ami sokat segített az akklimatizálódásban; újabb és újabb barátokra, ismerősökre tettem szert. Hasznosan töltöttem az időt a könyvtár olvasótermében is — a mai Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Akadémiai Bizottság székházának emeletén. Élő forrásom azonban Benedek Miklós volt; az „Észak″ kulturális rovatvezetője kisgimnazista kora óta ismerte a várost. Később a Déli Hírlap hozta Miskolci macskakövek című sorozatát, amit aztán én szerkesztettem kötetté.

Felépült a ház
Életünk első főbérletébe késő ősszel költöztünk be, feleségemmel meg a két gyerekkel. A Tarján család — Kecskemétről érkezvén — ugyancsak a Győri kapu 64.-ben kapott otthont. Istvánnal — aki főnököm a lapnál — lakótársakból szomszédok lettünk. Amíg épült az otthonunk, az LKM vendégháza fogadott be bennünket. Ott mostuk esténként  nejlon ingeinket a hatalmas fürdőszobában. De „hazafelé″ menet minden nap megálltunk épülő házunknál... Gyalog a sajtóháztól a vendégházig; némi pihenővel a Győri kapuban, ami akkor még kertváros, kis boltokkal, családi házakkal. Istenem, mi mindent tud összehordani két ambiciózus hírlapíró ilyen hosszú, mindennapi sétáin... Nyitogattuk egymást, mi új miskolciak, s bennünket is nyitogattak. Jóhiszemű város ez, feltárta előttünk nekünk kapuit. Befogadott bennünket! Később a színház második otthonom, de nem lettem hűtlen a redakciókhoz sem.                                                        

A miskolci évtizedeket akár emberöltőben is mérhetném. S mert összenőtt az ember ezzel a várossal, mintha testét csigáznák, úgy fájnak neki a Miskolcot ért bántalmak. Nem ezen a tájon láttam meg a napvilágot, de olykor a bennszülötteknek is eszébe kell juttatnom azt az ipari kultúrát, melyen Mária Terézia óta létrejött a település szellemi bázisa: templomokkal, iskolákkal, művészeti intézményekkel. Új utak épülnek, de a síneket, melyeken eddig futott, jutott a város, nem szabadna felszedni.