Ahogy az a sorsunkra igazán nagy hatással lévő események esetén lenni szokott: teljesen vagy majdnem teljesen véletlenül kerültem Miskolcra. 1993-ban, tizennyolc évesen, az egyetemi felvételik zavaros rendszere sodort oda, hogy aztán a teljes további életemet meghatározzák az ott történtek: Miskolcon váltam, mondjuk úgy, irodalmárrá, ott írtam az első tanulmányaimat, de ott ért az első nagy szerelem, onnan utaztam először külföldre, ott találkoztam azokkal a barátaimmal, akikre még ma is a leginkább számíthatok. Sőt: Miskolcon ismertem meg a feleségemet is, a vasgyári kórházban születtek a gyerekeim. Az Avason vettük az első saját lakásunkat, oda utalták az első fizetésemet. Egyszóval: otthonra leltem és otthon éreztem magam a városban, melytől pedig eleinte sokan féltettek.
    A Tiszai pályaudvar: a város mai kapuja. Az InterCity akkoriban pár perccel gyorsabban tette meg az utat Pestről, mint ma. 31-es busz, augusztus. Augusztus 20. strand. A város piszkosnak és szürkének tűnik, pont olyannak, amilyennek az előítéleteim láttatják. Átszállás a Petneházy bérházak nevű megállónál. Csorgás az egyetemre a 12-esen. Amiért jöttem, azt nem sikerült elintézni, ahhoz már késő volt — de utólag ez inkább szerencsésnek bizonyult. Megfürödtem viszont a városban, láttam a parkjait, a házait, a lakóit. A tágas és élettel teli tereket, a kopottas, de élettel teli házakat és a megszokottnál csendesebb, lassabb, mégis élettel teli lakókat. És a parkokat. Ahol később még annyi mindent láttam... Sosem felejtem el Vida Péter barátom önzetlen segítségét: az akkor még csak a színészi pályára készülő Péter döcögő Ladájával keringtünk a városban albérletet keresve. Két napját is rám szánta, sőt megvendégelt, estére még szállást is adott — azóta sem tudtam ezt neki meghálálni.
    Három évvel később az esküvőmre érkeztem Miskolcra. Augusztus volt akkor is. Viszont átkozottul esett az eső. A Győri kapuban találtunk egy helyet, ahol hajnalig lehet maradni. A vendégek nagyrészt messziről jöttek, sokan először jártak a városban. A buli előtt és után végigszaladtak a kötelező látnivalókon: Lillafüred, Diósgyőri vár, Széchenyi utca, Avas kilátó. A ráérősebbek bebújtak a Barlangfürdőbe is. Ahogy hallottam, jól érezték magukat: a vízesés, a toronybeli lépcsők, a sétálóutca frissen tatarozott házai, a panoráma. Nem csak egynapos kaland. Én ekkor már apósomékhoz mentem haza, az Előhegy utca 112.-be, egy kellemes családi ház alsó szintjén lévő szobába, ahová behallatszott a környékbeli kutyák ugatása és a lillafüredi kisvasút agresszív dudája: erre keltem, és ezzel aludtam el.
    Még két év: a lányom születésekor is utaztam. A vonaton voltam Miskolc felé, mikor ő nagy nehezen megszületett. Június volt, de nagyon-nagyon meleg. Miskolc, az ország leghűvösebb megyeszékhelye azon a napon izzadt, a beton felpuhult, az acél meghajolt, a gyár szabadságra ment. Azt sem tudtam, hol vagyok. Balról egy „Hajrá, Diósgyőr!" köszöntés hallatszott: Ficsku Pál közeledett. Hajrá, hajrá, persze. Egy sör: férfiak és nők, fiúk és lányok, délután, meleg, sátortető. Nagy szavak. Nagy szavak váltak könnyű zsivajjá, a város, az utcák odakint — kórház, külvárosi házak, papírok: a valamink. Szerettem volna Miskolcon maradni, de nem volt munka, nem volt hely, nem volt jövő: menni kellett. Most kilencszáz kilométerrel odébb élek, mégis azt gondolom: egyszer majd újra megpróbáljuk.