Alekszand Makarov-Krotkov
(1959)

ÉJSZAKA
                     K-nak

fölriadt sóhajomtól
titkolt szavam
− óvatlan voltam −
 s ajkadon kezdett el
 susogni


SÖTÉTBEN

testetlen sötét
minden éj
mint az emlékezetvesztés

kinek suttogjuk
ki hallja meg
hogy susog ajkunkon a szó?


BIZALOM

ikonnál
sötétebb
a fa

puszta kézzel
illetem ágát

 

 

 

Alekszandr Tyimofejevszkij
(1933)  


LORELEY

Szolovjovi kórházban fekszem,
Hatos a kórterem száma,
Se inni, se enni nincs kedvem;
Reggel óta szenvedek már ma.
Borostás arcom elvadult azóta,
S mint egy bagoly, nézek rátok,
− Kötözni való idióta −
Egyre csak pár szót darálok
Kifulladásig, s megint kezdem,
Motyogva, halkan, sírin:
Ich weiss nicht, was soll es bedeuten,
Das ich so traurig bin.

 

 

 

Irina Kovaljova
(1964)


A BOROVSZKIJ UTCA

A dácsaablakból, mint nyáron,
Oly hars körül itt a zöld.
Napok csorognak csöndes áron,
S jólét, siker is ránk köszönt.

Zöldjével mindent, mi fáj s éget,
Üdén gyógyít itt a lomb,
S ha Szűzanya magához kéret,
A mennybe száll majd a gond.

Dalolni gyűlnek a szomszédok,
És kocka perdül itt ma,
S mert rád leltem - az élet fényt oszt;
S ez így is volt megírva.

 

 

ÖTÖDIK ÉVSZAK

 

Emberibb télért halk imát

Rebegnek a gyászló berkenyék,

Sápadt rubin ajakuk neszét

Elnyeli mind a hóvilág.

 

Fehérbe bújt zörgő babér

Árvult léptek alatt az avar,

Április hetet-havat kavar,

S az ötödik évszakba ér.

 

Száraz könny a levél, pereg,

S nemhiába zokog az erdő:

Az ötödik évszak már eljő -

És mindenek vezeklenek. 

 

 

 

Jelena Iszajeva
(1966)

 

DIADALMAS

Mindent tönkre azért a babona se tehet.
Szirmokat szórtam, sorra szélnek eresztve.
S harmadikra a székfű kikotyogta: „szeret”.
Előbb „rá se ránt” volt,
                              majd „a fene megette”.

Szemem a júliusi kertről felemelem,
Homlokba hulló frufrum oldalt simítva:
Azt választottam büszkén, ami kellett nekem,
S nem azt, ami előre meg vagyon írva.

 

 

MILYEN CSÖNDES…
(Kakoj horósij, tyíhij…)

Milyen csöndes, jó a nap ma,
Mindenen lustán napozva
Nap heverész.
Homokot ás meg lapátol
Egy csöppség, eb ugat távol,
S a lélek − válva súlyától −
Csodára kész.
Ami fontos: a méh hangja,
S hogy törzsön csordul a gyanta,
És most is kerül asztalra
Csilló eper.
Fény és melegség a lényeg,
Porig ég a múlt egészen,
S lehull mindaz, mit átéltem:
Fölös teher.

 

 

 

Leonyid Volodarszkij
(1950)

 

A VÍZÖZÖN HÍRNÖKEI

 

Vízözönt hírelnek a záporok
Mindenütt, és mind erősebbek.
„Európa-ház” − az ár rád zuhog,
Kényelmed most kényelmetlen lett.

 

ISTENEM

 

Istenem, úgy hittem benned, úgy,
Ahogy végképp nem hiszek benned most!
Cárnőtől rabig röpke az út,
S bukott angyaltól is fenevadhoz.

 

 

1939. szeptember 1.
                      A 70. évfordulóra

Szeptember kesernyés keserv*-ízébe
Égett gumi- s koromszag vegyült.
Gorgó-Medúza állt dermesztő merevül
A Varsói Szirénnel szembenézve.
És kardcsapásával a lengyel panenka
Nem tudta leütni e szörny fejét a porba.
S nem fehére − föle pezsgett a bajor sörnek:
A véres habok minden szájat megpörköltek.
Meztelen lány csüngött a főhadnagy nyakán,
Elengedni nem volt ereje sem talán.
A láthatatlan szálra egy ördögfi** kúszott,
Melyet atyja Moszkva-Berlin között húzott,
S táncolt soká rajta önkívületben, fenn!
Erdőn át meg csóvás fényt húzott a nap,
Ott, hol hömpölygő tankok sora haladt
S hamvadt el sorra a lávás tűzözönben.

                                                 2009.szept. 1.

 

 

 

 

Rimma Kazakova
(1932-2008 )

 

 

 

AKKOR, JÚNIUSBAN

 

Júniusban
               úgy kószáltunk a külváros
Házai közt
                − mint elíziumi mezőn.
Nem tudom milyen volt.
                                   Tudom: boldogságos.
Június pora,
                  lengett, mindent ellepőn.
Elnézlek ma,
                   nézlek hosszan, vigasztalan
Sapka. Apu. Az ujjon gyűrű.
S milyen törődött arcod,
                                 mennyi ránca van.
Mennyi a ránc, és milyen sűrű!

 

 

 

Szergej Boloruszec
(1959)

 

 

FEKETÉN-FEHÉREN

 
Kakas kukorékol fel árván,
Kakukk kiált kettőt, s dél táján
Mind a kettő elfárad.
Árad
Még a fény, majd szürkébe lábad.

 

Elvagyunk fölös mozgás nélkül,
Mint ablakban az ég, úgy élünk:
Az igazságnak is csak része
Fér a lét kockás négyzetébe.

 

 

OLVAD A JÉG

 

Végigdübögve a vízlefolyón,
(Mit neked − bobs leigh repülés csak)
Hirtelen − törten s egybetapadón −
Útra zúdul jégkupac, jégcsap.

 

Menedékút a hősies végzet:
Széttörni álomi talajon...
S naptól olvad el. Ilyen az élet.
S a halál is hasonló nagyon.

 

 

SAKK

 

Eltűnt a bábuk harmada.
Helyük üresen marad ott.
Nagymester, augur soha
sem lehetsz − csak múló gyalog.

 

Nem fer a játék, térj magadhoz:
Ősi a bűn − vétkes: a balek…
Menj hát a „Tiszta tavak”*-hoz,
A „Pátriárkák Tava”* helyett.

 

• Csisztije Prudi, Patriarsije Prudi: tavak Moszkvában. Az egyik − a tiszta − a paradicsomi helyre, a másik − Mester és Margarita regénybeli − ördögi helyre utal.

 

 

 

Sztella Morotszkaja
(1962)

 

DÍVÁNY
(divan)
               A. M. K-nak (I.)

kettőnk nyughelye
már életünkben is
kétméteres

 

 

MADARAK
    (ja...)
                A. M. K-nak (II.)

 

neked én
marokba fogott
cinke vagyok

csak az égen lebegő darut
el ne ereszd −
mert lezuhansz

 

 

KEREKDED

 

Add ide tenyered:
hadd csókoljak a szívvonaladba bele,
s tojás lesz az ólom a kerek,
s madarat rejt már a belseje

 

 

REGGELI ÁLOM
(Utrennyij szon)

Becézőbb tenyerednél
fehérebb térdnél tejnél dunyhánál
zuhanyzó függönyén végigezüstlő víznél is hosszabb
s bágyasztóbb a csóknál
ez a reggeli álom

sötétítő ráncai közé simul
nyújton-nyújtózik takarónkban
s rózsaszínbe vonja a testet
ez a reggeli álom

végtelenedve
a lelkem mint egy selyemszál
leng a gyönyörben

szűzen szeretnék időzni ilyenkor
finom gubómban
szitakötőszárnyat igézve magamra
hogy sose szeressen mást a kezem
s talpam sose érje a földet

 

1999.

 

 

 

Tatyjána Kuzovleva
(1939)

 

 

CSENDES

 

Mondják, a Csendes-öbölben
Nagyon csendes a tenger.
Nem zúg, nem háborog körben,
Lázadni soha nem mer.

Éjféltájt sok zugba rejtett
Sértés lapul hallgatag:
Csendes öblök, csendes lelkek
Mélye ilyen csalfa csak.

 

 

KETTEN A BOLYGÓN

 



S nyíló hársak jó szaga újra.


Madarászó, június utolja


Hüppög, dal fakad.


Teljében a nap.


Túl sok fény az ablakon túl ma.


Túl nagy a bolygónk? Már elfordulva


Is: lépted csak felém halad.

 



Nem botolhat, nem kerülhet el:


Hunyt szemhéjad alatt rejtel el,


Meg ébren is velem leszel.


S megint fölém hajol a hársfa,


Nézi: lépek mezítláb járva,


A lét ingovány-sávjára,

 



Oda, hol minden gondom-bajom,


Köznapom, ünnepem, szombatom,


Pihenőm, nyüzsgő napom, 


Éji kacaj után a könnyet,


Bánatom − s a sikert, ha röptet:


A „TE” szóban elmondhatom.