„Én kertem, kulcsolt kezekkel hullok gyepedre
Gyökered husomba markol."

*

Kezdetben volt a kert. Aztán csak kinn

felejtett kempingszékek sora. Aztán

minden újra. A föld és a tested. Most

már együtt.

Az inaid húrja, gyökerei a fáknak,

elhajló fűszálak, rostjai a hátnak,

rostjai a lábnak, a karnak,

bőröd, hajad most már egyben.

*

Régi irat, fényképek, szavak.

Elmosta az eső több év alatt.

De még most is, még most is

a te kerted, kinn áll a tábla.

Nevedet hiába, hiába próbálja

letörölni görcsös, remegő kéz.

Szavaid visszhangozza újra.

Ütődik a hang fáknak, földnek,

kis háznak. A magok újra nőnek,

rostjai a hátnak, rostjai a lábnak,

a karnak, bőrödnek, eltűnő csontjaidnak.

Köd lesz előtted, köd utánad,

de kulcsolt kezeidben nem

múlik a bánat.