A tó hártyája mindig visszaheged, ha víziszárnyas ejt sebet élével a fátyolvékony bőrön. A tó hártyája folyton képes visszazárulni, ha jámbor hínárlegelő vagy féktelen, prédára szabadult hal metsz hasadékot a zárt ringáson az uszonyával.

Záródnia kell, záródni a tónak, mert őrizni vágyik a hangot. A hangját, amely a vízhez csalja a madarat, felszínre tereli a pikkelyest és halpénzest. A hang zene. A zene hárfa hangja.

Először akkor szólalt meg, amikor Kéron úgy határozott: itt marad, itt akar nyugtot találni és a derűvel, hárfa hangjával; vízpermetet, a cseppek belső kalandját idéző és újjáteremtő húrzizegtetésével elsimítja az itteniek életét.

Jött, ahogy addig annyiszor ennek a víznek forrásairól, fenéki felfakadásaiból vagy buzgárjaiból az a tarka, fura ménes. Jött ő is velük, jött, mint ők, mámorító iramban. Pezsdítette velük együtt az iszapot alant. Hab, hullám és mélyáramok zabolátlan telivér lovaival zúdult.

Maga volt velük a sokasodott nyílt- és szabadvízi, de felszín alatti áram. Kéron is olyan iram-lónak tetszett akkor az elejivel, mint a többi vágta körmű; mint a többiek hullámmá váló sörényükkel, vizet nevettető loboncukkal. Persze ő beérte azzal az áramlat-csavarulattal is, amit az ő kentaur tincsei csigázhattak bele a vízbe. Beérte és amint úgy találta, ideje megállni − kitűzve véle a zengés helyét −, megállt: jobbja hajlatába feszítette addig oldalán úszó hárfájának húr- és idegvályúját. Húrt és ideget baljának ujjai illettek. Rázendített az első hosszú dicséretre. Játszotta, csak játszotta. Játszotta, míg odagyűlt a vízinép − a tavi nymfák, sellők, tritonok, lapuló harcsák, tokok, ravasz és ordas csukák, ponty- és kárásznyájak és persze a nadály, a hidra és a rák-, a csigacsordák.

Játszotta az első vízipengést és a körülgyülemlettek legott hallgatták nyájasan. Nyájasan e nyájas-nyájas idegent. Az idegen kentaurt, aki jött érkezni.

Kéron aztán mindig déltájban jön meg a jövőből játszani. Kergülnek odakünn s fennen a szárnyringatók, a benti színközelbe bódultak. Lendülnek a buborékok. A kicsik, a nagyok. Ezek egykoron a vizek mennyezetén részeltettek oly kegyben, hogy vízcseppek vagy hullámfodrok lehettek. Cseppek és fodrok: ekként gyöngyök, gyémántszemek a tó vízéből a világnak. És ezek a buborékok tekeregnek Kéron ujja nyomán − amint illeti az ideget − a magosba. Futnak fel és fellebb, mert emlékeznek. Felidéztetik bennük összekerekedő koruk széles öröme, örömük szélesedő ideje, ahogy feszegették kerekségüket köröskörül. Amikor nyújtózásuk még befele forgott, gyöngyházgolyónak, kristálylapok gömbölygési áhítozásának akartak engedni magukban.

Ezt hozza először Kéron, a lóember a hárfájával, a hárfáján. Futnak-illannak az emlékezet levegőjévé idelenn lettek, az idelennből fölfele iramodva. Forognak a fény fele − így déltájban is mintha a Hold kékjét keresve benne − ácsingózva megint cseppé létre, a hullámélből gömbölygetettségre.

Másodszor − ámde minden szombaton − a vízinép vert habot a húrok csodájától, Kéron ujjától a vizek, a tó közepén.

Az egyik kerek tajtékja aprónyi szemekből. Oly parányi, hogy haltejjé áll össze.

A másik kerek tajtéka nagyobb szem: ikra és kaviár. Uszonyosé és lányhajúé, tritontincsűé.

Hallgatják Kéron pengését, vízvitte hangját, amit a finom illesztés rezdít az áramlatokba. Hallgatják és mosolyukba feledkezve eresztik el a habokat. Fehér ködök úsznak szerte.

Kéron andalodik. E ködökön fenn a delelő Nap ragyog, hasuk alatt a Hold az álmából pislog fel kósza csillanással. Kéron lassú buzgalma terel ilyen fényt és olyat, ködlő ködöt, tejest, petést.

A hárfa ezért lassan belenő a mederbe, kapaszkodik egyre a fenék fövenyébe. Egyre gyökeresebbé ösztökéli játékosa keze.

De hát mit is hozhat harmadszorra − szombatról szombatra − immár a tó hárfája a tónak, a vizek nyájasainak és Kéronnak?

Ott gyűlnek együtt a sokasodó, némelykor ismétlődő, máskor magányos szimfónia hangjaival. Várnak és várakozásukban is beleérnek a jelenbe. Benne vannak. Ott, ahova Kéron jött. Érkeznek.

Érkeznek a vízinépek bétölteni, bétöltetni Kéronnal a nagy jövendölést − húrzizegtetésével elsimítja az itteniek életét −.

Jó-jó, de mit tesz, hogy elsimítani az életet? Elsimítják a hantot is a „már mindegy" halott porhüvelye fölött is.

Az alsó világ zenészei is hárfával vonulnak, vonultatnak!

Persze!

Persze, hogy a vizinép tudja: a halált mástól kell várnia, Kéron ebbe az életbe kell hozzon pengő-csobogó igézetet.

Jó-jó! De mi volna az élet elsimítása itt, a tó mélyén, a hártya burkában.

És Kéron játssza-játssza a szombatjait, szombatjait a vasárnapnak: előnappal szenteli, szenteltetik az ünnepnap.

Kéron játssza el a tó egészségét. Ő hozza el a víznek, a medernek a hárfa-gyökereztető idegilletésekkel a szétterjedő egyensúlyt. Általa lett hártya és üledék az iszapból az egységért. A tó örülhet, de aki örülhet, az tud örömöt simítani vagyis nyugtatni és örömöt pezsdíteni, azaz felajzani, akinek emelkedettnek lenni, annyi, mint áradni, áramlani.

S lám, a vízmélyi táj, a nyugvó és kavargó közeg átjárja lakóit is. Kinek az alvás, az álom örömét, kinek a vágta, a szilajkodás beteljesedését, beteljesíthetőségét hárfázza szerte.

Kéron elsimítja az életét a molnárkáétól a kentauréig vagy nymfáéig mindenkinek. Vágyzuhogás ennek, az éhség késztető-ösztönző felfokozottságának emléke, mint megszerzett kielégülés nyugodalma annak.

A hárfa pedig évre év, századra század, folyton nőve kimagasodik a vízből. Húrjai ágaiként lógnak a tó fölött, az ágmagasába. Hallgat és feketéllik még a verőfénybe is.

E Kéronból is csak a víz meg a vízinépek életének ismétlődő elsimítása pompásodik, habosodik, ülepedik jövőbe-jelenbe.

Kéron már maga a víziek élve élt élete: a tóhárfa csipogása az ő búgása háta megett.