Első nap

Feri lassan ballagott a lucernaföldek között — az egyik távolabbival kezdik majd, s látta is az ott várakozó idősebb férfit. Séta közben felmérte a területet; soknak tűnt.

Rossz helyzet állt elő az utóbbi időben, így a gazda csak kettejüket vette fel az egész kaszáláshoz. Elszegényedett a vidék, megsarcolták az oroszok, aztán meg nyomta a forradalmi hangulat. Mindenki arról beszélt, mennyien haltak meg a városokban, amikor az oroszok rájuk lőttek, meg hogy hamarost háború lesz itt is, az ország nedves lába közén.

Emiatt Feri nem aggódott; Dunának és Tiszának köze messze hevert a határoktól, ő meg még a nagyobb városoknak sem ment a közelébe, nemhogy maga is részt vegyen bármi felkelésben. Nem hazafiság kérdése miatt, inkább csak így alakult az élet, amelyet élni kellett, enni kellett, evéshez lopni vagy dolgozni kellett, amiből neki az utóbbi feküdt jobban.

Pedig biztos bevették volna fegyveresnek bárhová. Izmos és fiatal volt még, jó tartással, és sokáig bírta a nehéz munkákat. Jobb katonája a mesebeli királynak is alig akadt — de külsőre ténylegesen olybá tűnt, mintha Feri maga lett volna a mesebeli Vitéz Jankó, persze, még parasztgúnyában, mielőtt befogadták maguk közé a katonák. Csakhogy a hasonlóság itt megállt.

Merthogy Vitéz János csak később találkozott Ilonkájával, Feri pedig már le is tudta az élet e részét; túl fiatalon tapasztalta meg a kegyetlenséget, amelyet a szerelem és annak elvesztése hozhat. Nem szívesen gondolkodott ezen, és nem is kellett tovább terelgetnie a fejében kavargó képeket, mert odaért a várakozó férfihez, és eljött a bemutatkozás ideje, azután a kaszálásé, ami fárasztó mivoltával majd kitörli belőle a keserűséget, ahogy a gyaloglás meg a munka mindig kitörölte azt az előző napokban, hetekben és hónapokban, mióta faluról falura járva cserélgette a dolgait.

Az öreg palovec máris a vállára kapta a kaszáját, és úgy bólintott oda.

— Feri. Jónás Feri — a fiú bemutatkozással fogadta a köszönést.

— Bánát — mondta a másik, majd rámutatott a legszélső lucernás mellett álló fára, annak tövében a tarisznyára:

— Oda rakodhatod a dolgaidat, azután onnét indulunk el napnak meg nap ellen.

— Úgy legyen, bátyám — válaszolta Feri, és már rakta is le a saját bugyellárisát, kapta két kézre a magával hozott kaszát, és állt neki a lábszárközépig érő zöldnek. Vágta is a rendet rendesen, egyik sort a másik után fektette az oldalára, hogy azután a villával már csak össze kelljen dobálniuk.

Így telt a nap fele, egyikük erre nyeste a szárakat, másikuk meg amarra, és munka mellett eszükbe sem jutott szólni valamit, odakiabálni egymásnak, ahogy hol távolodtak, hol meg közelítettek egymáshoz a kaszákkal. Azután eljött az ebéd ideje, letelepedtek a tarisznyás fa tövébe, és pihenve eszegettek a magukkal hozott szalonnából, kenyérből. Ahogy eltelt a zsíros étellel, és mivel a nap is magasra hágott már, Bánát nekidőlt a fa törzsének, és féloldalasan nézett a fiúra.

— Mi az, bátyámuram? — kérdezte Feri kényelmetlennek érezve a kutakodó pillantást.

— Semmi, fiam — felelte a másik, de azzal a lendülettel folytatta is:

— Csak magasan jár a nap. Megszúr, ha most folytatjuk. Arra gondoltam, mesélhetnél valamit.

— Azt meg miből gondolja, bátyus, hogy tudok mesélni bármit is?

— Hát — kezdte a magyarázkodást bizonytalanul az idősebb napszámos —, csak abból, hogy fiatal létedre olyan sokat látott szemed van. Látszik, hogy azok a szarkalábak ott a szemed sarkában nem a fáradtságtól jöttek elő. Márpedig akkor vagy sokat láttál, vagy nagy eszed van, mindegy nekem, csak üssük el az időt valami mesével.

Feri csendben falatozott egy darabig, közben látszott rajta, hogy a kérésen tűnődik. Végezetül kibökte, amit gondolt: — Az már igaz, hogy otthon nagyeszűnek tartottak. Legyen hát, szívesen mesélek valamit. Már ki is találtam, hogy mit.

***

Ez már csak így megy nálunk faluhelyen, hogy sohasem voltak igazi hőseink. A mesék mindig mesék maradtak, és a mesék vitéze sohasem jött el megmenteni a szép leányokat a rablóktól.

Kisternyőn esett meg ez a történet, ahol széplányok is voltak azért elegen, de a rablók mégis inkább az öregeket lopták meg szívesebben, mert azoknak nem nagyon akadt, ki védelmükre keljen, minthogy fiaik és leányaik kirepültek már a fészekből. Jól elszámolták magukat Kóbor Julissal, akinek férjét háromszor megszúrták, és a vénember úgy halt meg, hogy a rablóvezér derekát ölelte, nehogy az közelebb tudjon lépni az ő Juliskájához.

Az asszonyság meg ki tudja, honnan, de erőt merített, és a kemencelapátot felkapva akkorát sújtott a Lopics Józsi — mert ő parancsnokolt a másik két rablónak — fejére, hogy az menten szörnyethalt. Ahogy a Józsi kiterült, a másik két ökör hirtelen nem tudott mit kezdeni magával. Eladdig az öreg Kóbor Gézát próbálták leszedni a főnökükről, aki hogy odalett, többé már nem szenvedett hiányt segítségben, így aztán el is engedték a parasztembert mind a két oldalról, mielőtt ők is kaptak volna egyet-egyet a lapáttal.

De Julisnak esze ágában sem volt folytatni a gyilkot; csak állt a lapáttal a kezében, és két szeméből kigördült élete utolsó két könnycseppje, melyeknek puszta létezését sem hitte korábban. Csak állt és nézte elveszejtett férjét, mint valami élő szobor, öregasszony-alakba költözött görög hős fegyverrel a kézben, a tragédia teljes értékű megtestesülése.

A két buta férfi közül az egyik — Lopics János, a Józsi öccse, aki egyszer még a Kóborék leányának is udvarolt, de az Évikének más kellett — egyszer csak kivette az asszony kezéből a lapátot és letámasztotta a falhoz. Azután felállított egy széket, amit a dulakodók borítottak fel, és leültette rá Julist. Közben odaszólt társának, hogy az hozzon egy kupica valamit az öregnek, és amaz talált is jóféle házi pálinkát, nyilván feketén főzték.

Amikor az asszonyság tekintetébe újra élet költözött, abban nem volt köszönet. Kék szeme olyan hideg szikrákat szórt, hogy helyben megdermesztette a két ottmaradt támadót, és jeges borzongással árasztotta el minden porcikájukat. Csak annyit mondott: — Úgy járja, hogy ha már elvettétek, adjatok helyette valamit. Úgy járja, hogy ti ketten most már nekem szolgáltok.

Bár suttogott csupán, hangja oly ellenállhatatlan erővel szólott, hogy a két ostobát szinte letaglózta vele. A mesékből kikelt nőstényördögöt látták ők meg Kóbor Julisban azon az estén, és képtelenné váltak arra, hogy ezek után valaha is kiszakadjanak a bűvköréből.

***

— Miféle mese volt ez, te fiú? — kérdezte Bánát, amikor Feri elhallgatott és vette a kaszáját, hogy folytassa a lucernavágást.

— Igaztalan, kimódolt mese — felelte amaz vállvonogatva.

Az idősebb követte a maga szerszámával, úgy folytatta a méltatlankodást: — Nem úgy mondtam, na! Tudom én, hogy kimódolt, mert hát nincs olyan falu, hogy Kisternyő.

— Akkor hogy mondta, bátyám? — kérdezett vissza Feri, miközben már vágta a következő rendet.

Bánát beállt mellé, gyakorlottan lengette a kaszát, és figyelt, nehogy összeakadjanak. — Hát úgy, hogy se füle, se farka. Valahogy nem volt ennek vége.

A fiatalabb napszámos vállat vont, oda se nézett, úgy válaszolt: — Lesz annak vége is egyszer, csak előbb ki kell módolnom a folytatást. Majd holnap mondom tovább. − Azzal mindketten dolgoztak tovább csendben, mígnem este kijött értük a gazda a petrencés kocsival, hogy megnézze, hogy haladtak, és visszavigye őket a faluba.

Második nap

Reggel ismét az idősebb, szívósabb alkatú férfi került ki előbb a lucernaföldekre. Nem kezdett bele a munkába, amíg Feri meg nem érkezett — sőt, úgy tűnt, inkább odakint reggelizett, csak hogy biztosan előbb érjen oda.

Épp elrakta a szalonnát és a kenyeret a batyujába, amikor társa odaért ,és fenni kezdte a kaszáját. Miután felbecsülték, hogy még vagy egy hétig ott fognak dolgozni, mindketten nekiláttak a maguk részének. Délidőben letelepedtek a fa árnyékába, és hogy az erősen tűző nap ne süsse meg őket, egy darabig nem mozdultak ki onnan.

— Kigondoltad már a végét, öcsém? — kérdezte Bánát ebéd közben.

— Azt még nem egészen — felelte Feri, és elhallgatott, amíg megrágott és lenyelt egy nagy darab húst a pörköltből, amit a gazda felesége hozott ki nekik a délelőtt folyamán. — De a folytatás már úgy-ahogy meglenne.

— Folytasd hát, ha nincs ellenedre!

— Nincs ellenemre, de elébb befejezném az evést. Ízlik ez a perkelt.

— Jól főz a gazdasszony, az már szentigaz! Fejezd csak be kényelmesen, öcsém, ne siesd el nagyon — mondta a másik, és nekilátott a maga adagjának.

***

Megesett ez a dolog a szalmakazallal meg Tóth Vincével. Erről szólnék most bővebben.

Hosszú esztendők óta tartott már a vita a kisternyői Sásék és a palattyai Tarhonyásék között, mégpedig amiatt, hogy kié lesz az a szalmakazal, amelyik valahogy minden aratás után odakerül a kettejük földjének határára. Namármost, ezt a kazlat általában az vitte el, aki előbb elment érte, azután meg ment a perpatvar tovább; az asszonyok kígyót-békát kiabáltak egymás felmenőire és leszármazottaira, a férfiak meg időnként összeverekedtek valamelyest, míg szét nem választották őket a barátaik. Többről szólt ez az egész, mint holmi kazal szalmáról.

Még valamikor a régi időkben, a nagyapáknak az idejében az elképzelések szerint egy Tarhonyás, az elbeszélők szerint meg mindig más, lényegében a palattyai bicskások — merthogy csak így nevezték a Palattyán lakó népek egy részét — egyike megszurkálta a Sás Vazult és meggyalázta a lányt, akinek Vazul akkoriban csapta a szelet. Azóta mindkettő, sőt, mindhárom hírbe kevert egyén meghalt már, de az ilyen kis falvakban, mint Kisternyő és Palattya, az ilyesmi sokáig tüske marad, vég nélkül bökdös, akár nemzedékeken át.

Azóta persze csitult a viszály, leszűkült a kazal szalma dolgára, a némelykori összeverekedésekre és egymás káromlására a piacon. Egészen addig, amíg Sás Ilonka, ez a negyven telet is megélt kígyó meg nem neszelte, hogy miféle kísérőket szerzett magának Kóbor Julis. Hamar meglátogatta az öregasszonyt, s maga is megdöbbent annak suttogó, rekedtes beszédén, félisteni erején, mellyel magához láncolta Lopicsot és társát, valami Kovács Jóskát, afféle ismeretlent még egy ilyen kis helységben is, mint amilyen Palattya ebben a mesében.

Szóval az a dög hüllő Ilonka meglátogatta Kóbor Julist és két emberét, hogy ideje igazságot tenni a szalmakazal, vagy még inkább a megboldogult Vazul dédapó ügyében. A két nagydarab fiú, Lopics János és Kovács Józsi megfenyegettek és talán meg is vertek néhány embert a környéken, mire kiderítették, hogy bár Sásék látták el a napszámosokat, amikor kazalba kellett rakni a szalmát, egyikük kapott még néhány fillért Tarhonyáséktól azért, hogy lehetőleg rendezze a legszélső halmot a földek határára. Ama nevezetes Tóth Vince rendben el is látta ezt a feladatát, majd elitta ugyan a plusz fizetséget, de a száját tartotta. Csak a feleségének mondta el a dolgot, no, meg a két fia is tudott róla talán, így aztán hírverés is lehetett volna belőle.

Mindegy, végül ki neszelte meg a dolgot és ki nem; a lényeg az, hogy Kóbor Julis két verőlegénye is megtudhatta a maga módján. Ezután Ilonka és Julis szörnyű figyelmeztetést küldött a palattyai Tarhonyáséknak, olyat, amiről mindkét faluban megtudták a népek, hogy nem csupán elkezdődött az ügyek tettleges intézése a környéken, de egyenesen új rend született, hozzá illeszkedő hatósággal.

Amikor ismét eljött az ideje, újfent betakarították a gabonát, halomba rakták a szalmát és minden kazal odakerült az őt megillető helyre. A kérdéses szélső kazal is ott állt, ahol szokott, félúton a Tarhonyásék földje felé. Abban az esztendőben azonban Sásék nem siettek elsőnek lenni a halom elhordásában, hanem kivárták, míg Tarhonyásék lecsapnak az alkalomra.

Mentek is vagy hatan, és a sötétben alig második szúrást végezhették a kazalba, amikor a villa hegye megakadt valamiben. Megakadt, és amikor kihúzták, bizony sötéten csillogott a holdfényben Tóth Vince vérétől, akit úgy megkötözve és kipeckelt szájjal tettek be a kazalba, hogy moccanni, de még nyögni sem tudott igazán. Mire kibontották, már halott volt; a vékony ágú vasvillák átszaladtak a bőrén és a húsán, az egyik megkapta a torkát és a bal szemét is. A szájpecek alatt harminc fillért találtak leszámolva a nyomorult fickó nyelvére.

Így esett hát meg az a dolog a szalmakazallal meg Tóth Vincével, akit ezután úgy emlegettek, mint az elsőt, aki áldozatul esett a gonosznak Kisternyőben.

***

Estefelé járt már, a gazdát várták a petrencés kocsival, hogy visszavigye őket a faluba, amikor Bánát hangot adott annak, ami már dél óta zavarta: — Hun a vitéz?

Feri értett a félmondatból is, eszerint válaszolt: — Lesz majd az is, csak várja ki a sorát. Minden mesében vagyon legalább egy vitéz, lesz majd itt is.

— Hát, remélem is, hogy lesz, mert vitéz meg széplány nélkül mit sem ér a mese — nyugtázta a kapott feleletet az idősebb napszámos.

Jónás Feri megvonta a vállát. — Sárkányunk már van, bár még csak két fejét mondtam el — tette hozzá. — Higgye csak el, bátyám, hogy lesz itt még vitéz meg széplány is.

[lap]Harmadik nap

Volt még a lucernásból elegendő, és az első nap levágott sorokat lassan kiszikkasztotta a tűző nap, így Feri már reggel úgy gondolkodott, hogy ideje megfelezni a munkát. Délelőtt kaszálni kell tovább, de az ebédet és a pihenőt követően már nyilván villával dolgoznak tovább, este pedig meg is rakhatják a petrencés kocsit.

Jól számított; a csendes délelőttöt csak a kaszapenge surrogása és fenés közbeni csilingelése töltötte meg felváltva, és ebédidőre kihoztak két villát. Jött a gazdasszony egy nagy lábos gulyással és a fiával, aki a két szerszámot hordozta a vállán. Jókötésű gyerek volt ez a gazdafia, de inkább az állatok körül sürgölődött, kaszánál-kapánál nem volt maradása.

Meghűlt ugyan a gulyás valamelyest, de a jóféle főzeteknek az nem árt, így nagy étvággyal láttak neki. Az első falatok után Bánát már elő is hozakodott a kéréssel, amire számítani lehetett, legalábbis fiatalabb társa számított rá: — Ma már lesz vitéz a mesédben, Ferenc öcsém?

Jónás Feri megvonta a vállát, jól megrágta a falatot, csak azután válaszolt: — Tudja mit, bátyám? Bújjon hát elő a maga vitéze, ha annyira akarja. De azt mondom, inkább csak tiszteletét teszi majd, semmint sokat kóborolna a történetben.

— Osz'tán miért?

— Mert most a széplány van soron.

***

Született egy leányka, Évi nevet kapott, de mindenki csak Vivikének becézte még élete huszadik esztendejében is. No, de ne szaladjunk ennyire előre.

Jó tudni Vivikéről, hogy mindig a maga útjait járta. Beállt a libák mögé a sorba, hogy együtt lépdessen velük akár a pocsolyáig is, amibe ugyanúgy beleült, mint a vízimadarak. Később meg, amikor hatesztendősen kíváncsi lett a hátsó kerítésen túli világra, úgy kellett megkeresni és kiszedni a vadmalacok közül, mert ott simogatta a kis csíkos süldőket. Tíz körül járhatott, amikor egy délutánon medve ölelésében találtak rá. Ott szundikáltak mindketten egy réten a kiserdőben, a maci melengette a törékeny kis leányt, morogva védelmezte az emberektől, akik alig tudták elkergetni botokkal meg szerszámokkal.

Ilyen volt Vivike; el is terjedt róla, hogy szólni tud az állatokkal. Gyakran hítták házakhoz, hogy nyugtassa le a bármi okból megkergült négylábút, legyen az hízó, marha vagy akár a vénségére meghülyült komondor a szomszédban. Nagyobb korában már a szomszédos falvakba is átjárt ez ügyben, és mindig kapott valami ajándékot a fura munkáért, amit végzett. Jól elvolt a csodájával Vivike, mert a betyárok meg féltek tőle. Azt híresztelték, hogy egy egész farkasfalka meg a környékbeli medvék és minden erdei dög a védelmére kelne azonnal, ha valaki ellene törne. Aztán babonás népek ezek a haramiák, nem is próbálkoztak nála semmivel — bárhová el lehetett engedni akár egyedül is.

Felcseperedett Vivike, formás lett a lába a sok gyaloglástól, meg majdnem amolyan cigányosan barnult meg a bőre a folytonos kintléttől, de így csak még szebbé vált. Vidámságtól csillogó, barna szemébe nézve a férfiak ugyanúgy megszelídültek, mint a háznál lévő meg a vadon járó barmok. Hosszú, hullámos barna haja aranyszínnel fénylett a napsugaraktól, és keskeny dereka, kerek válla meg szépséges keble sem lenne utolsó a sorban, ha tovább folytatnánk külsője méltatását.

Hanem szíve még a kiállásánál is szebbnek tetszett, mert soha nem akart ő ártani senkinek. De annyira, hogy apját folyton lebeszélte az öreg malac felszabdalásáról, mert bár szerette a hurkát meg a kolbászt, de a vén Szilvit ő kapta még kisgyermek korában, és évről évre ő nevelgette fel, mígnem hízó helyett szapora anyakoca lett az állatból. Azután a dög malac megőrült és nem vette fel többet a kanokat, az utolsó almot is majdnem megölte, de Vivike nem tudott megválni tőle. Amúgy ő volt az egyetlen, akit a vén Szilvi nem támadott meg, csak békésen röfögve odadűlt a karám oldalához, hogy kapjon egy kedves vakargatást a lapockája környékén meg néhány óvatos simítást a szeme között.

Vivike pedig odalépett és becézgette, megadta neki a szerető érintést, amire a vén anyakoca egyedül vágyott az életben. Egy idő után már enni sem volt hajlandó, ha a lány nem simogatta meg előtte — a lány pedig egyre inkább a körülötte legyeskedő legények pelyhedző állát simogatta, egyre kevesebbet járult a malaca karámjához. No, nem mintha elfelejtette volna, csak éppen egyre több dolga akadt, és mivel már nem volt gyerek, nem játszhatott annyit, nem lehetett együtt annyit a kedvenceivel, mint régebben. A Szilvi disznó idővel lesoványodott és elpusztult, nem bírta a saját súlyát és korát. Vivike rávette a környékbeli legényeket meg az apját, hogy temessék el az állatot, ne dolgozzák fel. Azok meg hamar ráálltak, mert a beteges és szívós hús amúgy sem lett volna jó semmire.

Verhetjük még a szavakat, de talán ennyi is elegendő látni, hogy Vivike szíve még szépségesebb volt, mint a hibátlan kebel, mely mögött tartotta. Hajjaj, arról a kebelről pedig legendák kergették egymást a legények között, afféle kitalált szóbeszédek, persze, mert Vivikének esze ágában sem volt a kacér szédítésnél többet engedni maga körül, akárki jött is hozzá a kezét kérve.

Csak a Pétert, azt eresztette oda rózsavörös ajkaihoz, a Sebőkit, aki szép szál legényként mindig legyőzte azokat, akik Vivike kezéért keltek vele birokra. Nekiment egyszer Lopics János is, aki már szerepelt a mesében korábban, de lepattant róla, mint légy a gazda kalapjáról, amikor odasuhint vele a tehén fenekének.

Ez a Sebőki Péter meg teljes szívéből imádta Vivikét, mindig mondta is neki, hogy „Ugye nem hagysz el engem soha más legényért, Vivike, ugye nem?” Kóbor Évi, avagy Vivike pedig így válaszolt: „Nem, amíg te sem hagysz el másik leány kezéért, kedves Péterem.” Élcelődött is vele Péter, hogy „Csak a kezéért soha, édes Vivikém!”, de a lány mosolyogva szorította kebelére a fiú munkában kierősödött tenyerét és csak annyit mondott: „Ennél különbet úgysem találnál!”

Így aztán örök szerelmet, hűséget és tisztességes támogatást fogadtak egymásnak egész éltükre. Csak az időt kellett kivárniuk, amikor szüléik áldásukat adják, és végre egymáséi lehettek Isten színe előtt és a hitvesi ágyban egyformán.

***

— Legyen itt a vége mára, bátyám! — kérte Feri.

Bánát látta, hogy a fiúnak nem akarózik folytatni a történetet, nem erőltette hát, de azt még megígértette vele, hogy másnap folytatja. — A munka is kitart még elegendő napig ahhoz, hogy kikerekedjen a mese — így okolt a fiatalabbnak.

Amaz a szokása szerint megint csak a vállát vonogatta és azt válaszolta: — Talán kikerekedik, talán nem. Magát írja az ilyen fabula, nem én találom ki egészében.

— Ezt meg mire mondod, öcsém?

Újabb vállvonás: — Csak arra, hogy ha én találnám ki, hát már nem lenne miről beszélnem, mert boldog véget kerekítettem volna neki az előbb — felelte Feri, azután dolgoztak tovább, rakták a halmot és dobták fel azt a petrencés kocsira, amikor estefelé a gazda kijött értük.

Negyedik nap

A negyedik reggelt sem lehetett megkülönböztetni az előző háromtól, talán csak annyiban, hogy már kevesebb lucerna állt a földeken.

Feri korán kiment, ott reggelizett Bánáttal a fájuk tövében, közben néhány szóval megbeszélték, hogy kinek mennyit kellene megcsinálnia, mert azt jövendölte a gazdasszony, hogy másnapra talán még esőt is várhatnak. Úgy döntöttek, ebéd előtt jobban erőltetik a kaszálást, mert ha már fekszenek a szárak, akkor akár eső után is hamarabb kiszáradnak.

Le is döntöttek egyszer meg közel még félszer annyit, mint az előző napon, azután fáradtan ültek le puliszkázni, merthogy azt kapták aznap ebédre. Feri akkor már nem kérette magát, amint kifújta magát, belekezdett a mese folytatásába.

***

Állt Kisternyő közelében egy orosz laktanya. Amióta bevonultak a vörösök, azóta egész sok ilyet építettek, aratáskor meg vonultak ki szép hosszú sorokban a kiskatonák a földekre, hogy besegítsenek a helyieknek, azután lesarcolják a magukét búzában és kukoricában, verekedésben és italozásban, na meg természetesen a lányok szeméremében mérve a hadiadót.

Abban az esztendőben, amikor Kóbor Julis férje meghalt a tavaszon és a nyár végén Tóth Vincét is elérte a végzete, akkor ősszel három kiskatona tűnt el arrafelé egy-egy pálinkával nyakon öntött éjjelen. Megszeppentek az oroszok a laktanyában, hogy mi történhetett a társaikkal; óvatosabban élvezték azután a magyar föld adományait mind ital, mind menyecskék tekintetében. De a katonadúlás csak akkor szűnt meg teljes egészében, amikor megszületett a sárkány harmadik feje.

Élt ebben a laktanyában egy kemény ember, egy tábornok, akit kegyetlenkedésért ítéltek arra, hogy egy mindentől távol eső vidéki laktanyában szolgáljon. Nem is ez volt a rangja, meg le is fokozták ugyan, de mindenki hamar kitanulta körülötte, hogy a baj elkerülésének egyik módja, ha tábornoknak szólítják, így emlegetik még a köré szőtt viccekben is. E viccekről csak annyit, hogy a tábornok sosem haragudott meg értük, mert úgy vélte, ezek is csak a rossz hírét növelik, a félelem meg fegyelmet követel az alárendeltektől. Mivel maga is hajlamos volt a túlkapásokra az embertelen büntetések terén, így feletteseinek ugyanúgy el tudott számolni a három kiskatonával, mint azokkal, akiket ő maga korbácsolt halálra vagy intézett el bármi más módon.

Hanem ezúttal lefelé is el kellett végezni az elszámolást! Fogta a laktanya teljes állományát, a teherautókat és az évek óta mozdulatlanul ott rozsdálló egy szem tankot, azzal felvonulást tartott Kisternyő legszélesebb utcáján, neki egyenest a faluházának. A kis tér közepére berendelte a tankot, felmászott rá és elkiáltotta magát, hogy azonnal adják elő a katonáit, különben „enkezűleg lövi apróra az egész kutyapisálta szarfészket”, ahogy ő mondta. Évek óta ott élt a környéken, jól kitanulta a nyelvet.

Jött is hamarost a falubíró, az orvos, meg mindenki, aki számított vagy bámészkodni akart, de egyik sem tudta, merre lehet a három egyenruhás. Vlagyimir tábornok akkor úgy elvörösödött, hogy kopaszodó feje eltűnt volna a tank oldalán éktelenkedő vörös csillag hátterében, ha elébe áll, aztán olyan hangerővel kezdett üvölteni, hogy a szomszédos Palattyára is áthallatszott. Már vette elő az oldalfegyverét, hogy pedig ő most biztosan sorban lelő meg lelövet minden egyes büdös parasztot, amikor meglátta azt, amitől még ő is elkékült, azután hazaparancsolta a katonákat a laktanyába, és egyedül ment el megbeszélésre ahhoz, akivel „tárgyalnia kellett a kialakult problémák békés megoldásáról”, ahogy ő maga fogalmazta meg később.

Ugyanis bekanyarodott Kisternyő főterére egy szekér, rajta négy felöltözött helyivel meg három meztelen katonával, akiket ágyékban férfiatlanítottak, a szájukat meg felvágták, hogy a kivert fogaik helyébe beférjen egy-egy söröskorsó. Amelyik először tűnt el, az már többnapos hullaként bűzlött a melegben, és a legyek is beköpték a húsát.

A négy legény csak ledobálta a hullákat a szekérről, azután az egyikük — akkor már jó néhányan dolgoztak Kóbor Julisnak meg Sás Ilonkának, teljes elkötelezettséggel és bambán járomba hajtva a fejüket, mintha a vén boszorkák megbűvölték volna őket — odaszólt Vlagyimir tábornoknak, hogy ha tudni akarja, mi történt velük, akkor üljön fel a szekérre és induljanak. A hírnökök jól láthatóan nem törődtek a rájuk szegeződő gépfegyverekkel, és ez úgy megdöbbentette a tábornokot, hogy maga sem értette, miért, de velük tartott.

[lap]Legnagyobb döbbenete és értetlensége abból eredt, hogy képtelen volt felfogni a történteket. Egy rakás paraszt szembeszállt egy egész orosz laktanyával. Azután elvitték Kóbor Julishoz, aki hatást gyakorolt a katonatisztre, illetve a szóbeszédek szerint Sás Ilonka is ott volt és pusztán passzióból válogatott kínzásokat talált ki, amelyekkel szívesen végigment volna az egész léha bandán. Persze, én nem nagyon hiszem, hogy ez utóbbival meg lehet rémiszteni egy harcedzett oroszt, de hát magam csupán a szóbeszédekből ismerem a történteket.

Elég legyen annyi a meséhez, hogy az asszonyok kiegyeztek Vlagyimir tábornokkal, csak ők meg az Isten tudhatja, hogy pontosan hogyan. Beszéltek olyasmit a környéken, hogy a paktum szerint a falvak ellátják a katonákat minden jóval, azok meg gázolajat adnak cserébe, na, meg ugranak minden szóra, ha erővel kell elintézni valamilyen ügyet.

Így született meg a sárkány harmadik feje, és vele együtt az újabb karmok sokasága, de annyi, hogy azt megszámlálni sem lehetett. Ezután a laktanya legénysége is átalakult valamelyest, mert aki nem szokott bele az új rendbe, az mehetett lábon vagy zsákban attól függően, hogy hogyan állt hozzá a dolgok ilyetén alakulásához.

A tábornok háborús veszteségnek könyvelte el az egyre szaporodó tetemeket, és hogy alátámassza ilyetén állításait, fél évre rá a katonák kiirtottak egy közeli kis falut, név szerint Pusztatenyerest. Arról a felettesek valószínűleg nem értesültek, hogy Kisternyő régóta nagy vitában állt Pusztatenyeressel egy rosszul meghúzott határvonal miatt, amelyet legalább száz lépéssel arrébb kellett volna meghúzni − mindkét fél szerint a másik földjén lépve százat, ami igen jelentős méretű terület, ha a rajta található búzakalászok vagy kukoricacsövek számát vesszük alapul.

Tombolásba kezdett hát a sárkány, csendes robajjal döntötte össze a házakat és pusztította ki a benne lakó családokat. Felégetett mindent, ami nem tetszett, és így vagy úgy, de magáévá tett mindent, ami megtetszett. Elérkezett az ideje, hogy jöjjön egy vitéz, és birokra keljen vele.

***

— De az a legény már csak holnap fog ideérni hozzánk, bátyám — fejezte be Feri a történet aznapra kiporciózott részét, és fogta a vasvillát, állt neki a halmozásnak.

Bánát megvonta a vállát és csatlakozott, azután a délután és az est ugyanúgy telt el, mint addig mindegyik.

Ötödik nap

Nem jött az ígért eső, csak vékony felhők, amelyek párába burkolták a tájat, és a rajtuk át-átkukucskáló nap felhevítette alattuk a szökni nem tudó levegőt. Számos délibáb látszott a messzeségben már akkor is, amikor a két napszámos befejezte a reggelit.

Nekivetkeztek hát felülről a munkának, mert napégéstől így nem kellett tartaniuk, ám annál inkább leselkedett rájuk annak veszélye, hogy túl sokat izzadnak ki a ruha alatt és estére legyengülnek. A kiszáradásból adódó mindenféle bajok csak napok alatt múlnak el.

Beosztották erejüket, de csak kifáradtak délidőre, és a kihozott sűrű csirkeleves felett Feri befejezte meséjét.

***

Említve volt, még az elején, hogy Lopics János valaha Vivike körül legyeskedett. Ahogy Kóbor Évi egyre szebb és formásabb lett, és ahogy Sebőki Péter mindenkitől megoltalmazta, az ostoba Lopics kegyetlen gondolatokat kezdett forgatni a fejében. Kegyetlen, féltékenység szülte gonosz gondolatokat.

Mint az eddigiekből is látszik, ez a János gyerek a sárkány fogaként tevékenykedett, és a foggal már csak az a gond mindörökkön, hogy maga mögött tudja az egész állatot, és nagy bizalommal a dolgában addig mar, amíg el nem vásik. Harapott hát Lopics János is, és bár mint fog el nem vásott, de úgy adódott, hogy a sárkánynak torkán akadt a falat.

Úgy rendezte, hogy együtt igyon Sebőkivel, és az est folyamán bódító port kevert annak italába. Hazavitte a részegnek látszó embert, és mivel aznap este Vivike is ott volt a kocsmában, velük tartott, nehogy baja essék az ő szerelmének. Varázslatos ereje hagyta cserben vagy a buta Lopics utálata volt túl nagy Sebőki és párja felé, nem tudni már meg soha, de az biztos, hogy egy óvatlan pillanatban a nagydarab palattyai leterítette a leányt az árokpartra, befogta a száját és elrabolta a szeméremét, közben vagy utána még halálra is fojtotta. Azután össze-vissza verte a még mindig ájult Sebőkit és elrendezte a szépséges tetemen lehúzott gatyával, majd saját magára is volt gondja, hogy látsszon rajta a dulakodás nyoma. A végén a saját oldalába bökte Sebőki kését, meg óbégatni kezdett.

Elmondása szerint az ittas Sebőki magához tért, és leverte, megszúrta. Talán halottnak hihette őt, mert otthagyta, és amikor ő — mármint Lopics — magához tért, ott találta maga mellett a két másikat, ebben a testtartásban. Úgy látszik, eleget ütötte a fickót, hogy az elájuljon a megerőltető liliomtiprás közben, amelyre mocskos vágyai vitték rá részegen.

Sebőki persze semmire sem emlékezett, amikor egy székhez kötözve maga is felriadt bódulatából. Elhaló, rekedt hangon kérdezgette Kóbor Julis a lánya felől, hogy mit művelt vele, s ugyanezen a hangon átkozta el ezerszer Pétert. Azután egy késsel beküldte a kínzómesterét, Sás Ilonkát, hogy „lelje kedvét a féreg fájdalmában”, ezt mondta neki. Ám azt megtiltotta, hogy megölje, mert még a tábornokot is rá akarta uszítani a maga kegyetlenségével és katonai kínzószerszámaival. Napokig hallgatni akarta Péter üvöltését a pincéből, míg az ki nem égeti belőle a fájdalmat és azzal együtt lelke utolsó szikráit is, ha egyáltalán hordozott még ilyesmit gonoszságtól aszott testében.

Azonban másképp alakultak a dolgok. Péter kitartott, és bár a sárkány összekarmolta, amint Ilonka megpihent kissé — nem fiatalon kezdte a szakmát, az már szentigaz —, kiszabadult valahogyan, és beléfojtotta a szuszt a nyanyába. Iszonyatos harag fűtötte, mert bár arra az estére nem emlékezett, biztos volt benne, hogy lépre csalták. Faluhelyen igen nehéz titokban tartani a nagy dolgokat, és főként a katonák felvonulása után már mindenki tudta, mi folyik a környéken. Hallgattak, persze, kezüket a szájukra szorították még a becsületesebbek is, mert jobban rettegtek a beszéd következményeitől, mint a szótlansággal a lelki üdv elvesztésétől.

Megfogadta Péter, ott, a kínzására kijelölt pince mélyén, hogy levágja a sárkány mindhárom fejét, ha addig él is, és kiveri az összes fogát, mert biztos volt benne, hogy onnan jött a harapás, mely elveszejtette élete legszebb csodáját, szerelmét és szíve egy darabját. Ilonkával kezdte, azután a késsel bevárta, amíg Vlagyimir tábornok jő, hogy átvegye a nyanya helyét. A katona rögtön őrökért kiáltott volna, amikor meglátta a ronda tetemet, de Péter máris a nyakában volt, és szúrta beléje a pengét, ahol csak érte. Legalább nyolcszor megbökte elvadultságában, mire a dulakodásra bejöttek a verőlegények a bejárattól.

Péter velük is elbánt — elbánt volna velük akkor is, ha józan, de haragtól elborulva már csak morogni tudott, miközben végezte a véres munkát. Kimászott a pincéből és nekiment mindenkinek, akit csak talált maga előtt, azután berúgta Kóbor Julis házának ajtaját és megfeszítette ezt a dögöt is, állítólag hat széklábat tört ki, hogy legyen elég karója a vérszopó szörnyeteg ellen.

Itt aztán vége szakadt a borzalomnak. Az odafutó mindenféle népek, kisternyeiek és palattyaiak, egyszerű szántóvetők és a gonoszok bérencei csak a vérbe fagyott hullákat lelték meg, Sebőki eltűnt közülük. A vitéz megölte ugyan a sárkányt, de a mesének nem tudtam jó véget köríteni, mert a széplány szintúgy odalett.

***

— Elégedett a mesével, Bánát bátyám? — kérdezte Feri, miközben a sok üléstől elmerevedett karjait-lábait nyújtogatta.

— Jó mese volt, öcsém, bár nem bántam volna, ha mégis jó vége adódik.

— Holnap még lesz itt egy kis munka — nézett végig a letarolt lucernaföldeken Jónás Feri. — Ebédidőben maga is mondhatna egy apró mesét.

— Tudod mit, öcsém? — kérdezte az idősebbik, de nem várt választ, rögtön folytatta: — Kedvet csináltál nekem egy történethez.

Hatodik nap

Éjjel futó zápor áztatta el a vidéket, és a láthatáron ott málladozott a másik, de a szél arrafelé fújt és bizonytalannak tetszett, hogy odaviszi. Mi több, a felhőzet szakadozni látszott, és a nap rendre kikukkantott mögüle, hogy elárassza fényével a lapos tájat.

A nedves lucerna könnyen elhajlik még az éles szerszám elől is, úgyhogy lassabban haladtak az utolsó foltokkal, de délidőre mégis a végére értek. A frissen lemetszett szárakat kicsit szét kellett húzni, hogy ne rothadjanak meg, ha újabb eső jön, a tegnapiakat meg még nem lehetett halomba rakni. Ebéd után visszaindult hát a két napszámos a gazdához, hogy elmondják, mit végeztek. Útközben Bánát belefogott az ígért történetbe:

— Az én mesém nem tart olyan hosszan, mit a tiéd, öcsém. Meg nem is mese igazából, mint inkább a tiédnek egyfajta bevégzése.

Nem szólt Jónás Feri, pedig sejtette, hová fognak kilyukadni. Hagyta beszélni az idősebbet, de felkészült rá, hogy elő kell kapnia a bicskáját.

— Egész éjjel alig hunytam le a szemem, annyit fontolkodtam ezt a mesét — folytatta Bánát. — Engem ugyanis nem áldott meg az Úr olyan beszélőkével, mint tégedet. De egye fene, ezt gondoltam, hogy ha már megígértem, akkor muszáj mondanom valamit, így hát kigondoltam, hová is lett a te Sebőki vitézed.

— Hová, bátyám?

— Éli világát, így gondolkodtam. Biztosan szomorú huszár lett belőle valamelyik magyar seregben, hogy elveszejtse magát bánatában, de túl jól harcolt ahhoz, hogy ez sikerüljön neki. Vagy csak elbujdosott és napszámból él, mert mindig akad valami tennivaló a földeken és mindig lesz olyan gazda, aki híján van a dolgos kezeknek.

— Miért tenné bármelyiket is, Bánát bátyám? — kérdezte halkan Feri, a hangjában rejlő mérhetetlen feszültség megsúgta minden gondolatát.

— Hát csak mert ez a fajta sárkány, ez a kisternyői fajta bizony sokáig vergődik, még ha a fejeit le is vágják. Messzire elérnek a karmai, oszt' görcsös rángásában még ejthet halálos sebet akárkin.

— És Sebőki Péteren, az én vitézemen ejt-e még sebet a maga befejezése szerint?

Bánát itt hosszan elgondolkodott, megtettek vagy százhúsz lépést, mielőtt válaszolt: — Úgy módoltam ki, hogy már nem ejthet sebet rajta. Először arra gondoltam, hogy nincs még vége a dolognak, és a vitézed talán levitézlik, kedves öcsém, ám ahogy a mesédet mondtad, egyre inkább úgy éreztem, meg kell neki maradnia.