Vajon milyen formában és minőségben tud megnyilvánulni ma a kortárs képzőművészet Sárospatakon? Kik azok, akik a helyi művészeti atmoszférát igyekeznek mozgásban tartani, és bekapcsolni egy országos vérkeringésbe? Mit érezhet ebből a városba érkező képzőművészetre fogékony látogató? 2009 augusztusában zajlott le a tizedik Sárospataki Nemzetközi Képzőművészeti Szabadiskola, melynek keretében jubileumi kiállítás is nyílt az alkotó növendékek munkáiból, a Patak Csoport pedig tizenöt éves fennállását ünnepli az idén, így aktuálissá váltak az ilyen, és ezekhez hasonló kérdések.

 

   Úgy tűnik számomra, hogy Sárospatak már nem csak klasszikus értékei — a vár, a kollégium, a templomok, a számtalan szobor vagy emléktábla — miatt lehet különleges az ide érkező turistának. Már nem is pusztán a város összképéhez jelentősen hozzájáruló organikus Makovecz-épületek¹ teszik érdekessé a szépre érzékeny ember számára ezt a várost. Természetesen a szépről beszélve nem a Bodrog parton kialakított „Térplasztikai parkra” gondolok, a maga féltucatnyi szétdobált, sematikus szobrával, de nem is kizárólag a Sárospataki Képtárra, ahol Domján József grafikusművész és Andrássy Kurta János szobrászművész értékes, és izgalmas munkáiból láthatnak állandó kiállítást az érdeklődők.²

 

   Az organikus építészet antropozófikus gyökerű, szerves gondolkodásával meglátásom szerint sokkal termékenyebben fuzionál a város kortárs képzőművészei által képviselt szellemiség, és az általuk végzett alkotótevékenység, mint a már-már áttekinthetetlenségbe torkolló személyiségkultusz, ami a szakadatlan szoborállításban ölt testet. Ez a hagyományőrzés szépnek és nemesnek is mondható, ám egy szinten túl biztosan célt tévesztett vállalkozássá válik. Míg a betondzsungelből, vagy a parkok teréből kimagasodó magányos plasztika valóban hatni tud, addig a szoborerdőkben eltéved a tekintet, hiszen kevésbé képes koncentrálódni a figyelem. Egyszerűen nincs időnk megállni, ha mindent látni akarunk. Márpedig a legtöbb turistában ott van ez a csillapíthatatlan hajtóerő, a megismerés utáni vágy, ami nem mindig társul az elmélyülés igényével. A lehetőségek sokasága miatt elmélyülni nem tudó érdeklődő így a felszínes szembesülések láncolatába révedve keveset tesz sajáttá a klasszikus emlékművek egyediségéből. Belefeledkezik a sokaságba.

   A kortárs képzőművészek gyakran éppen azt a határpontot keresik projektumaikban, ami a mindennapi élményeken túli, kollektív tapasztalatokra mutat, ám egyben valamiképpen mégis mindenki számára sajáttá tehető, személyes információt hordoz. Ezután már gondolom, világos, hogy mikor termékeny kortárs alkotói tevékenységről beszélek, elsősorban a Patak Csoport helyi alkotóira, a szabadiskola tanáraira, valamint Fazekas Balogh Istvánra gondolok, hiszen többnyire ők azok, akik olyan kiállítások összeállításán és projektumok megvalósításán dolgoznak, melyek egyaránt képesek lehetnek megszólítani a magas művészetre érzékeny szakmabelieket, a város kortárs gondolatokkal beoltható egyszerű polgárait és a mindenre kapható, kíváncsi turistákat is. Ráadásul az időszaki kiállítások fontos platformot jelenthetnek a régió értelmisége számára, és egyben találkozási pontot a pályakezdő képzőművészeknek is.

 

A Patakról néhány szóban

A Patak Csoport mint szuverén művészeti közösség értelemszerűen a Patak Művésztelep tagjait foglalja magába, akik ma már valamennyien kapcsolódnak bizonyos mértékig Sárospatak városához, ám ez korántsem volt kezdettől így. Az okiratok szerint a Patak Művésztelep hivatalosan 1994. április 1-jén alapult, a Sárospatak melletti Dorkón, ahol az alapítók Aknay János, Puha Ferenc és a névadó elnök, Somogyi György festőművészek, továbbá Dr. Hann Ferenc művészettörténész, muzeológus egyéni útkeresésük és több korábbi művészi csoportosulási kísérlet után termékeny együttműködésre szövetkeztek az alkotás szabadságának jegyében. Az alapító okirat szerint Császár Józsefné Fekete Mariann mint ügyvezető, Orosz Ida pedig mint társtulajdonos vett részt a telep létrehozásában, és bár Gubis Mihály (1948-2006) képzőművész neve nem szerepel az okiratot aláírók közt, a hivatalos publikációk később őt is az alapítók közt tartják számon.³

Bár a csoport tagjainak pályaképei meglehetősen különbözőek, az általánosságban elmondható róluk, hogy valamennyien progresszív alkotók, akik önálló formanyelven dolgozva, a divatjelenségektől függetlenül, szuverén módon akarnak művészetet létrehozni. Ez nagyon általános meghatározás, de legalább azokra is igaz, akik később csatlakoztak a csoporthoz. 1995-ben Kéri Mihály és Penyaska László, 1999-ben Nádasdy János, illetve a német Wolfgang Nickel, 2005-ben pedig Szemadám György, feLugossy László, Csetneki József képzőművészek és Novotny Tihamér művészettörténész⁴, majd végül Wrobel Péter képzőművész csatlakoztak a közösséghez. Bár a művésztelep jelenleg Sárospatakon működik, arra még nem volt példa, hogy mindenki itt lett volna a városban a csoport tagjai közül.

   A „Patak” név nem Sárospatak városának nevéből eredeztethető, hanem szimbolikus fogalom, amely az alkotói csoport által képviselt szellemiség megragadására szolgál. A patak megjelenik, majd eltűnik, és hirtelen tűnik fel újra a felszínen, egy másik helyen. Duzzad, csörgedezik, kis medret váj magának, táplálja a földet, majd ismét elmerül benne. A társaság alkotói tevékenysége is ilyen változó jelenségként nyilvánult meg másfél évtizedes története során. Az összefogás terve Somogyi György szigetszentmiklósi műterméből indult, majd művésztelepként Dorkón valósult meg, hogy aztán az ezredfordulón Fonyba kerüljön, Gubis Mihály portájára, 2003-ban pedig Sárospatakon lelje meg névleges, ám talán korántsem végleges, vagy legalábbis nem kizárólagos otthonát. Az alkotók nyáron vagy késő ősszel gyűlnek össze, hogy egy társaságában, egymás instrukcióit hasznosítva dolgozzanak, de csak az utóbbi években jelent számukra átmeneti és néhányuk esetében tényleges otthont is Sárospatak városa, ahol a város kortárs képzőművészeti alkotásokkal való belakására a galériák kiállításain túl néhány alkotó formabontóbb lehetőséget is talált.

 

Egy meghiúsult terv

Mert lehet nagyban is gondolkodni, ahogy ezt Csetneki József, feLugossy László és a Patak Csoporthoz érintőlegesen kapcsolódó sárospataki képzőművész, Fazekas Balogh István igyekezett megmutatni a Sárospatakon élőknek. Ám az ideológiai gyökerű félreértések ma sem hagyják érintetlenül a művészetet, különösen, ha valami jelentős dolog készül megvalósulni.

   A képzőművészek három grandiózus alkotás létrehozását tervezték, melyeket egy meghatározott térkoncepció szerint szerettek volna elhelyezni a belvárosban. A sorozat első műve feLugossy László, a második Fazekas Balogh István elgondolása alapján készült el, hármójuk közös alkotómunkájával. Háromszor is ecsetet és hengert ragadtak, majd előzetes terveik alapján együtt kezdték feltölteni színnel a hatalmas kamionponyvák felületét. Az első két munka, ha nem is a tervezett módon, de az akadályok ellenére helyet kapott a város egy-egy lakótömbjének tűzfalán. A harmadik azonban, amely Csetneki József tervei alapján készült el, és került ki 2008. október 18-án, a frissen felújított Újbástya Rendezvényközpont falára, végül nem maradhatott ott, és Sárospatak más épületén sem, valaki ugyanis valamit nagyon félreértett. A három képzőművész nagyra törő projektjének eredménye a város polgárainak befogadói attitűdjét, lényeglátását tette volna próbára, ám valaki még azelőtt megbukott ezen a vizsgán, mielőtt mások szembesülhettek volna a három kép által konstruált befogadói feladattal.

   Kezdjük az eleje helyett a végén, és az időrendiséget feledve vegyük sorra Kelet-Magyarország legnagyobb kültéri festményeit, melyek közül csak kettő talált otthonra Sárospatakon, a harmadik pedig végül 2008. december 3-án, a miskolci Avasi Gimnázium üvegezett átriumos udvarán lelt hálás közönségre. A Városi Kép III. (Madártamga) című munkán érezhető konstruktív gondolkodásból adódó horizontvonal-nélküliség erőteljesen szimbolikus jelleget kölcsönöz e műnek. Felidézheti izzó fémlemezek térbeli szerkezetét, vagy akár tolómérők és más szerszámok felületén megtörő fény narancsos játékát, de ettől még semmiképp sem rokonítható politikai-ideológiai jelképekkel. Azonban sajnos akadt olyan hivatalnok, aki ezt másképp gondolta, horogkeresztet, és ugyanazon a képen sarló-kalapácsot vélt felfedezni.⁵ Mindez már önmagában is bonyolult gondolkodásmódot, és komoly szakmai teljesítményt jelentett volna a tervező részéről, ám a tréfát félre téve be kell látnunk, hogy ez az ideológiai szimbólumokat képbe imagináló álláspont teljesen megalapozatlan. Vélhetően egy a félreértéseket megelőzni próbáló, épp ezért túlzottan gyanakvó, kortárs művészetektől ódzkodó elme szüleménye.

   Valójában a sematikusan ábrázolt madár, mint az emberi alkotótevékenység történetét végigkísérő szakrális jelkép, a szabadság, a felemelkedés, a költői ihlet, és a látnoki tudás kozmikus szimbóluma aktualizálódik újra a képen. Narancsos árnyalata a Nap, mint a legmagasabb energia közelségét, a teljesség elérésének lehetőségét idézi meg, több mitológiai narratívát emelve az elsőre nonfiguratívnak látszó kép értelmezési horizontjára. Csetneki József saját tervét magyarázva elsősorban a turulmadarat és magyarsághoz kapcsolható mondákat látta fontosnak megemlíteni a munka inspirálójaként.⁶ A kompozícióból kiolvasható kereszt vagy X tovább árnyalja a forma szimbolikus jelentőségét, hiszen az, mint a világrend középpontjának meghatározója, a kozmosz térbeli felosztója jelenik meg a képen. A szimbolikus mű szabad térben való installálása így egyben az épület valamiféle városcentrummá emelését jelenthette volna.

   Okkal tarthatjuk ezt a munkát az alkotásnak tulajdonított szellemi erő ars poeticájának, amelyből érződik a tervező tradíció iránti tisztelete. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a festészet napján való felavatáshoz egy sámáni allúziókkal terhelt, de talán az iróniát sem nélkülöző performansz is kapcsolódott. Miképp a sámán, úgy a művész is valamiféle közvetítő szereppel bírhat az emberi világ és a magasabb szférák között? Érdekes lenne most zarándokúton sétálni Csetneki munkájától a feLugossyéhoz, majd onnan tovább a Fazekas Baloghéhoz azon tűnődve, miképp kapcsolódnak össze ezek a hatalmas kompozíciók egy átfogó festészeti hitvallásban, valami magasabb, éteri síkon… de ha már nem sétálhatunk a térben, legalább a szavak szintjén lépjünk tovább ezen a megálmodott zarándokúton.

 

[lap]A Sárospatakon látható óriásképekről

A három képből álló térkoncepció bomlásra ítéltetett ugyan, de ez nem kisebbít az elgondolás jelentőségén. Legalább Csetneki óriásképe − a maga fedett, átriumos terében − nincs kitéve a természet pusztító erejének, szemben például a 2003. november 5-én megfestett Városi Kép című tervvel, ami bár speciális, időtálló, nitrobázisú festékkel készült, egy-egy csíkban már mégis érezhetőek rajta a kopás előjelei. Jellegzetesen feLugossys munka ez, a tervező le sem tagadhatná a tőle megszokott érzékkel összeillesztett motívumokat. A mű eredetileg a Hild téri Patikaház Eötvös utca felőli, északi tűzfalára került volna, de néhány lakó ellenállása miatt új helyszín után kellett nézni, így került végül az Október 23. tér 1. számú lakótömbjére.⁷

A munka felületét uraló, háromemeletnyi magas anyafigurát — akinek női mivoltára leginkább élénk, piros ajkai és vékony, emelt szemöldökei utalnak — hat sziluettszerű sematikus pálcikaember veszi körül, közülük kettő valamiféle gombostűvel közvetlenül a női testre van rögzítve. Anyatömbhöz tartozó lakáslakók tűnnek fel a munkán? Vagy talán egyszerűen a familiáris tér elevenedik meg? Úgy tűnik, az anya-gyermek kapcsolatban érvényesülő érzelmi szál a gombostű szimbólumként való alkalmazásával válik érezhetővé a képen. Láthatunk az anyától független, de testében a tűt még hordozó figurát is, valamint egy ugyanolyan, de e köteléket jelző szimbólummal már nem terhelt alakot. A legkisebbek anyához való kapcsolatát pedig a legnagyobbak anyai testtel szemben érezhető kompozíciós feszültsége ellenpontozza. Mintha a művész a gyermek szülőről való leválásának folyamatát jelenítené meg egyetlen képen, annak jelzése nélkül, hogy a képelemekből egy folyamatot is kiolvashatunk, melynek négy különböző életciklushoz köthető szakasza válik elkülöníthetővé az újszülött kortól a kisgyermekkoron, és a kamaszkoron át a fiatal felnőtt korig. Tudatos intenció eredménye a mesterséges tájban szélesebb kontextust nyerő gondolatiság? Talán az, talán nem, de biztosan a képre olvashatjuk azt a szociális tapasztalatunkat, hogy egy lakótelepi lakás nem képes megteremteni kettőnél több generáció együttélésének feltételeit. Tekinthetjük ezt a képből kiolvasható családi szakadás okának − látjuk, ahogy az anyatestből, több egymástól független, majd egymással konfrontálódó test lesz.

   Fazekas Balogh István zseniális terve, a Repetitív Városi Kép a Repetitívitás című komputergrafikai sorozat egyik darabjának aktualizálásával készült, és teremtett érdekes dialógust a lakóépülettel, amelynek tűzfalára került. A dolgok ez esetben sem mentek az eredeti tervek szerint. A helyszín az első képnél már felmerült Patikaház déli tűzfala lett volna, azonban néhány lakó ellenvetése miatt a munka felavatása végül a Comenius u. 24. szám alatt, 2006. július 23-án történt, a Lajtorjahágás című performansszal.

   A négyszintes társasház falán különös energiakatalizátorként működik ez a négy piros középpontú sárga körrel vertikálisan tagolt alkotás. A zenei allúziókat sem nélkülöző képelemek mintha ritmusra rendeződnének a képfelületen. A mű középvonalán össze nem kapcsolt, ismétlődő formák átgondolt láncolata fut végig, a négy nagyobb kör között három kisebb sárga is megjelenik, és ezzel a munka felerősíti azt a hatást, hogy valamiféle energiahálózattal állunk szemben. A hét nagyobb és további kisebb körökkel tagolt, egy vonalon végigfutó láthatatlan energiatengely megidézi azt az ősi indiai hagyományt, miszerint az emberi test és lélek működését egy olyan rendszer szabályozza, mely hét fő energiaközpontból, azaz csakrából (szanszkrit kerék, energiaörvény) áll, és valójában a világon mindent ilyen energiahálózatok tartanak mozgásban. Így a kompozíció a maga repetitivitásával a létezés univerzális törvényszerűségeire rímel, akárcsak a zene térbeliséget meghaladó, energikus művészete. A képen rendezetten feltűnő, kisebb körök tovább erősítik ennek az értelmezésnek az indokoltságát, hiszen az indiai tradíció szerint az emberi energiatesten kisebb energiaközpontok is vannak, melyeket meridiánok, vagyis energiacsatornák kapcsolnak össze. A négy legnagyobb „csakrából” szvasztikaszerű energiaörvények indulnak ki, és végződnek kisebb pontokban. A dinamikus, konstruktivista jellegű munkán a képmező imaginárius tere három síkra bontható. A homogén zöld háttér és az energiapontokból összeálló előtér között egy dezantropomorfizált, geometrikus alak körvonalazódik, amely mégis idealizált organizmus benyomását kelti. A konstrukció vitalitását a síkok hajlított oldallapjai, a letompított sarkok, az egymásba épülő négyszögek variációi adják. A szvasztikaszerű energiavonalak és a különös odafigyeléssel elrendezett energiapontok pedig nyilvánvalóvá teszik, hogy itt valami átszellemült dologgal van dolgunk. Az emberi mivoltától geometrizáltság által megfosztott alak így teszi nagyon is elevenné a négyszintes sematikus lakótömböt, amiről az a négy feltűnő kör színes pupillaként tekint a városra. A kép és a társasház közötti dialógus termékenysége egy sajátos gondolatban körvonalazódik, mely szerint az épület valóban él azáltal, hogy benne a lakók − mint kis energiaszikrák — nap mint nap áramlanak a folyosók és lépcsők hálózatain keresztül.

   Kétségtelen tehát, hogy a „csonka tripthicon” mindenképpen hozzájárul a város összképéhez, és talán a városlakók is megbarátkoztak már a gondolattal, hogy ezek a képek róluk szólnak, és nekik. Idővel pedig érzésem szerint egyre többen lesznek azok, akik kifejezetten azért látogatnak majd Sárospatakra, hogy ezeket a nagyméretű, kültéri festményeket szemügyre vegyék, és elrévedjenek az általuk átélhető térélményben.

 

LÉGVÁR az Újbástyában

Sárospatak kortárs művészeti életét újabban tovább erősíti az Újbástya Rendezvénycentrum Galériája, ahol 2009. július 26-ig láthattuk azt az emblematikus értékű tárlatot, amely a Patak Csoporttal rokon szellemiséget képviselő, szentendrei Vajda Lajos Stúdió (VLS) képzőművészeinek friss anyagából állt össze.⁸ Mitől lehet egy távoli város művészeti közösségének kiállítása meghatározó Sárospatak számára? Talán attól, hogy a VLS és a Patak nem pusztán hasonló elveken működő művészeti műhelyek, hanem közvetlen kapcsolat is van köztük. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy megvan a két műhelynek az a közös halmaza, amelybe a mindkét csoporttal kapcsolatban álló alkotók sorolhatók. A VLS egyik gondolati megalapozója és alapítója a 90-es évek második felében Sárospatakra költöző feLugossy László volt. Aknay János és Gubis Mihály pedig szintén a szentendrei műhelyen és annak különféle leágazásain keresztül jutottak el végül a Patak Csoporthoz, ám közben továbbra is aktív munkát végeztek Szentendrén is.

   Gubist már elhunyt tagként tartják számon a VLS honlapján,⁹ munkáit az Újbástyába került anyag darabjai közt már hiába is keresnénk, csak néhány művésztárs egy-egy képrészlete idézi meg őt, de közvetlen utalást aligha találunk halálára, legfeljebb emlékfoszlányokat. Aknay Emlék című síkkonstruktivista kompozíciójával egy épületet idéz meg, talán épp a fonyi Gubis-portát, a Patak Művésztelep egykori helyszínét, persze valószínűbb, hogy valami egészen mást. A rovásjelszerűen tagolt képfelület súlypontjából ível alá a mű egyetlen hajlított vonala, ami egy fehér kaput hajlít a kép felületére, mintegy megbontva a színsíkokból álló, szögletes rendet. A kapu a munka egyetlen színnel fel nem töltött, ám lécszerű horizontális vonalakkal sűrűn tagolt alakzata. Szabad felület, ami értelmi kiegészítésre vár. Jelzi, hogy emlékekhez vezető kapuink lassan elhalványulnak és így a visszatérés hozzájuk nem csak értelmi, de fizikai szinten is ellehetetlenülhet. A befogadó szabad asszociációitól függ, milyen épületre gondol a képet elemezve, vagy hogyan konstruálja meg a kapun túl feltételezhető imaginárius közeget. Ez az emocionális lényegkiemelés, és átszellemítés által létrehozott mű nem egyszerűen egy eltárgyiasított Emlék lenyomata, hanem az alkotó külső információtárolója, a tapasztalatok továbbörökítésének kísérlete.

   Szintén hiányállapottól való megszabadulást, vagy valaminek a jelenvalóvá tételét szolgálhatja feLugossy László pénz MENTES pénz című installációja, amely ugyan nem csak a múlt emlékeinek felidézésére inspirál „a padon álmodozni nem tilos” felirattal, hanem egy idilli jövő megtervezésének lehetőségét is felkínálja. A pad felirata mellé helyezett lámpát bárki felolthatja, ha valami világossá válik számára (elég konkrét ez a tárgyi utalás). A pad felett két oldalt egy-egy porcelánőzikékkel díszített „tízezer forintos”, középen egy vélhetően üres műanyagdoboz alatt két „MENTES” felirat. A térbeli kompozíció gyakorlatilag megismétlődik a címben: „pénz MENTES pénz” (és a válságra gondolva beszélhetnénk a mű társadalmi aktualitásáról is). Hasonlóan játékos, ám ironikusabb munka Bukta Imre Vas falvédője, amely a 20. század első felében közkedvelt feliratos falvédők formanyelvét tökéletesen reprodukálja, ám azt egy szokatlan témára adaptálja. A képen ugyanis a kivágott fák között egy láncfűrészes férfi tűnik fel, „LOVE” feliratú pólóban és szalmakalapban, felette a „Begyulladt a lótrágya a szomszédba”, alatta pedig az „Én vagyok a falu rossza egyedül” elcsépelt frázisokkal.

   Csontó Lajos és Wahorn András is kép és szöveg dialógusával játszanak el vörös felületen leegyszerűsített, kontúros alakokat ábrázoló munkáikon. Képeik a hasonlóságok ellenére is nagyon különböző élményt nyújtanak, és más-más jelentéseket mozgatnak meg. Wahorn a képen fekvő nő alá, de az ágy alatt fekvő macska fölé írta nyomtatott betűkkel a kép címét − Nő alatt alvó macska −, ezzel problematizálva a dolog és annak neve közt felmerülő azonosság vagy különbözőség kérdését. Az ágy alatt alvó házi állat a képi síkon, míg az ott feltűnő felirat a nyelv szintjén, de lényegében egyaránt Nő alatt alvó macskák. Csontó Ne figyelj (5) című munkája a maszkszerű, kontúros, ám lezáratlan arc mögötti halvány, ismétlődő felirattal próbálja megbontani a kiállítótérben megszokott mű-befogadó viszonyt − „NE FIGYELJ”, „ÉRINTS”. A kép véleményem szerint korántsem szépségével hat, hanem azzal, hogy interaktivitásra ösztönözve a szemlélőt a konvenciók ellen lázít.

   Megyer Márta cím nélküli, festett faágai és Imre Mariann „Tájkísérlet”-ei pedig a kiállítás külön figyelmet igénylő munkái. A részben megmunkált faágak rovásos mintáikkal a vallásos rítusok archaikus szent tárgyait idézik, utóbb említett képeken pedig mintha üveglap és vászon közé cérnákkal épített land art makettek születését látnánk. Szirtes János Osztályidegen című videoinstallációja leginkább gegként interpretálható. Nem igazán lehet érzni a rámutatás igényét a lelógatott kabátok damilokkal való ráncigálásában. A harmadik snitt három férfialakja pedig csak további értetlenséget okoz. A középső alak (fehér, buggyos szoknyában, krisnás pólóban) integet, de miért is? Talán lényegtelen, de ha akarjuk, a másság kérdésének problematizálását is felismerhetjük ebben a gesztusban. Sokkal relevánsabb eszközökkel ragadja meg azonban ezt a problémát Csató Máté Tolerancia című videoinstallációja. Egy az aluljáróban ordítani kezdő férfit látunk, aki mellett szótlanul haladnak el az emberek, közben a kamera távolodik tőle, és a tömeg morajlása lassan elnyeli hangját. A tolerancia itt valójában inkább nemtörődömség. Az elidegenedés szociális nihilként nyilvánul meg egy nagyvárosi aluljáróban.

   A LÉGVÁR című tárlat alkotói nagyon sokféle stílusirányzat tapasztalatait alkalmazzák, sokszor kifejezetten eklektikus formanyelven dolgoznak, a legtöbb alkotáson mégis érezhető a továbbgondolás igénye. Megelevenedik a munkákon a transzcendencia iránti érzékenység, de a keresés bizonytalanságának elismerése is, melyet Weöres Sándor A teljesség felé című művének gondolatiságára utalva a tárlat katalógusában így fogalmaztak meg a VLS tagjai: „Ki mondhatná meg, amit ott bent építesz légvár-e, lélekvár-e? Hiába való-e, vagy csak másképp fontos, mint mások?”

 

[lap]A szabadiskola mint „lélekvár”¹⁰

A Patak Csoport alapító okiratában távlati célként már feltűnt egy nemzetközi szabadiskola létrehozásának lehetősége.¹¹ Az 1999-ben létrejött sárospataki Beszterczey Alapfokú Művészeti Magániskola igazgatója, a sárospataki Csetneki József lett, és 2000-ben az ő képzőművészeti vezetésével indulhattak el a nemzetközi szabadiskola nyári kurzusai is a városban, ahova azóta is egyre többen látogatnak el, hogy tapasztalt képzőművészek tanácsait hasznosítva sajátítsák el a szakma alapvető fortélyait.

   Az eddigi legnagyobb érdeklődést kiváltó Sárospataki Nemzetközi Képzőművészeti Szabadiskola zajlott le 2009. augusztus 5. és 15. között. Az oktatók idén Aknay János, Csetneki József, feLugossy László, Puha Ferenc és Wrobel Péter voltak, de az elmúlt évtizedben megfordult már itt Stark István, Szemadám György, Bukta Imre, a Vajda Lajos Stúdió tagjaji közül pedig Borgó György Csaba, Szirtes János és efZámbó István, sőt, még Krasznahorkai László író is.¹² Külön fontos kiemelni, hogy életében Gubis Mihály a szabadiskola egyik legaktívabb tanára volt, 2000 februárjában az ő fonyi portáján fogalmazódott meg a szabadiskola megvalósításának pontosabb terve is. Művészbarátai és egykori diákjai egyaránt szép emlékeket őriznek róla, és 2006-tól kezdve minden nyáron kiosztják az emlékére alapított Gubis-díjat, a szabadiskolán elnyerhető két jutalom egyikét. Idén, a szabadiskola végén a 2008-as díjazott, Papp Sándor munkáiból nyílt „jutalomkiállítás” Sárospatakon az ART ÉRT Kapu Galériájában. A másik díjazott jutalma pedig rendszerint az, hogy a következő évben Hajdúböszörménybe utazhat és részt vehet a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepen.

   A művésztanárok számára tíz év alatt pontosan körvonalazódott, mivel is jár egy ilyen szabadiskola, mit tudnak tíz nap alatt adni az alkotó fiataloknak, és mi mindent lehet kapni tőlük. Mert, még a tapasztalt képzőművészek is sok inspirációt meríthetnek a szabadiskolán eltöltött napokból, a tanítványok munkái által keltett vizuális élményekből. Az itt tapasztalható iskolaszituáció nem sorolható be a közoktatásból ismert vertikális struktúrába. A művésztanárok a tanulókat alkotótársként kezelik, és mindig személyre szabott tanácsokat próbálnak adni, mindenkit a saját szintjén, egyéni mércével mérve. Céljuk egyrészt az alkotókészség fejlesztése, másrészt a szemléletformálás. Mindezt könnyebb megvalósítani ebben a közegben, mint egy hagyományos iskolaszituációban, hiszen ide valóban azért érkeznek az alkotók, hogy intenzív munkát végezzenek, és fejlődjenek. Írott tematikát azonban mai napig sem alkalmaznak az oktatók, és talán nem is férne össze a személyességgel, ami itt az oktató-tanuló viszonyt jellemzi.

   A szabadiskola első visszatekintő napját, 2009. augusztus 8-án az Újbástya Rendezvényközpontban tartották. Először Csetneki József iskolaigazgató tekintette át az elmúlt tíz év eseményeit, majd több meghívott vendég is szót kapott, végül Somogyi György vezetésével kerekasztal-beszélgetésre került sor a szabadiskola oktatóival. Elsősorban az iskolában szerzett tapasztalatokról volt szó, ami jó felvezetésül szolgált a Válogatás a hallgatói munkákból című jubileumi tárlat megnyitásához.

   Az ART ÉRT Galéria baloldali kiállítóterében elsősorban tanulmányokat, főképp ceruza- és szénrajzokat láthattunk. Az alkotási folyamat ráhangoló szakaszának termékeit, a biztos alap elsajátításának kísérleteit. Aktok, csendéletek, melyeken még találunk bizonytalanságokat, megoldatlan problémákat, de néhol egészen eltalált felületeket, eredeti ötleteket is. Nagy Alexandra például egy szénnel rajzolt csendélet beállítási formáinak vizuális hatására építve, a fehéren hagyott felületek kihasználásával hozott létre pop-artos hatású kompozíciót, mikor síkdekoratív, színes felületeket festett tanulmányrajzába. Azzal, hogy hagyta eluralkodni a térbeli formákon az élénk színeket − különösképp a rózsaszínt − egészen izgalmas atmoszférát teremtett, és montázsszerű hatást ért el. A középső és a jobb oldali kiállítótér munkái közt már nehezebb tematikus különbséget felfedezni, sőt, még a jobb szélső teremben is feltűnik két festett csendélet, és elvétve találunk absztrakt kísérleteket a baloldali kiállítótérben is. Ezt az elrendezést tekinthetjük a szekciók közti tudatos átkapcsolásnak, vagy magyarázhatjuk az elrendezés esetlegességével, de azt hiszem, ennek nincs különösebb jelentősége a tárlat befogadása szempontjából.

   A munkák jelentős részén érezhető a szabadiskola oktatóinak szellemisége, ami a tanítványok gondolkodásmódján átszűrve, árnyalatnyi eltolódásokkal nyert formát a lapokon, néhol persze még kiforratlan formanyelven. Ott vannak a képeken a nyomai az Aknay János munkáiról ismert konstruktivista arány- és formarendszernek (Kovács Péter vagy Tóth Ádám munkáján), a Puha Ferenc által kedvelt szín és formaütköztetéseknek (Sztojka Viktória festményén), valamint a feLugossy Lászlóra jellemző spontaneitásnak és anyaghasználatnak is (Szemán Viktória képén). Találunk egészen kezdetleges kísérleteket, gegszerű játékokat, és meglepően eredeti problémafelvetéseket is. Az Aknay Jánostól ismert angyal motívum egészen más kontextusban és formanyelven jelenik meg Verebélyi Diána világos felületekkel dolgozó, lírai kompozícióján. Marczin I. Bence azonban a kivitelezés helyett inkább a kép üzenetére helyezte a súlypontot. Műve felületét a bárányfelhős, kék ég uralja. Csak egy város sziluettjét látjuk a horizonton, a munka alsó sávjában, amit a festmény tetején egy rovásírásos szöveg ellenpontoz − „A városlakók lelke kavarog az égen. Alatta a város marad sötéten.”

   Zékány Diána képének minimalizmusa a lila és a fehér között fluktuál, és finom színátmenetekkel összefüggő felületet képez, amit szögletességével csak a kép előterének lágy kontúrhálója tör meg a kompozíción átvonuló lépcsőkkel és négyzetekkel. Szintén a tárlat legizgalmasabb, és legkiforrottabb darabjai közt említhető a 2007-es Gubis-díjas, Czuder Tamás két térkompozíciója, mely a fiktív anyagot az átcsoportosulás egy-egy határpontján ábrázolja. Térhatású, szürreális formái rendszerint síkdekoratív vagy sötét alapon tűnnek fel, az előtérben kísérleti lények, melyek a metamorfózis jeleit mutatják. Egy magánmitológia születését sejtetik, amely az alkotó későbbi munkáinak ismeretében folyamatosan újraérthetővé teszi majd ezeket a korai, átlényegüléssel kísérletező műveket.

  A jubileumi kiállítás mindenképpen azt sejteti, hogy a Sárospataki Nemzetközi Képzőművészeti Szabadiskolának nemcsak múltja van, hanem jövője is. A Patak Csoport tagjai nyári kurzusokon végzett oktatói tevékenységükkel kitermelik azt az alkotói kollektívát, amely a városba visszajáró képzőművészek közösségét jelentheti majd akár évtizedek múlva is. Így pedig tovább erősödhet Sárospatak kortárs képzőművészetben betöltött szerepe, amire remélhetőleg a város polgárai is elkezdenek majd úgy tekinteni, mint a város egy újabb meghatározó értékére.

---

¹ Lásd részletesebben: Kovács Ágnes, Makovecz Imre és Sárospatak, Zempléni Múzsa, 2005/tél, 45-50.

² A Sárospataki Képtárról most részletesen nem lesz szó, mert jelen írás elsősorban az ezredforduló utáni művészettel, a folytonosan továbbépülő életművekkel, az időszaki kiállításokkal foglalkozik, és sajnos ez utóbbiaknak ez a galéria jelenleg nem tud helyet biztosítani állandó tárlatai miatt.

³ Novotny Tihamér, web: http://patakcsoport.hu/?page_id=7 (letöltés ideje: 2009. augusztus 20.).

⁴ Uo.

⁵ Funák Attila, Képtelen sárospataki történet, web: http://www.artert.hu/content/keptelen_sarospataki_toertenet (letöltés ideje: 2009. augusztus 22.).

⁶ Lásd részletesen: Csetneki József, Óriáskép-telenség, web: http://www.artert.hu/content/oriaskep_telenseg (letöltés ideje: 2009. augusztus 18.).

⁷ Az ismertetett adatokról Fazekas Balogh István, képzőművész tájékoztatott, aki 2009. augusztus 28-30. közötti levelezésünk alatt sok hasznos információval látott el.

⁸ Hasonló jelentőségű volt az Újbástya egy korábbi tárlata, a Húsvét fekete-fehérben, ugyanis ott a sárospatakon élő Fazekas Balogh István mellett a Patak Csoportból Aknay János, Csetneki József, feLugossy László és Szemadám György is kiállítottak.

⁹ web: http://vajdalajosstudio.hu/iframe2.htm (letöltés ideje: 2009. augusztus 25.).

¹⁰ A Sárospataki Nemzetközi Képzőművészeti Szabadiskoláról és annak oktatóiról lásd részletesen: Vámosi Katalin, A Sárospataki Nemzetközi Képzőművészeti Szabadiskola, web: http://www.zemplenimuzsa.hu/03_2/vamosi.htm (letöltés ideje: 2009. augusztus 15.).

¹¹ Novotny, Im.

¹² Az információ Csetneki József Visszatekintés az elmúlt 10 évre című előadásán hangzott el, Sárospatakon, az Újbástya Rendezvénycentrumban, 2009. augusztus 8-án.