1994.04.25.

 

„Zsiráf egyre jobban beolvad közénk. Tegnap a Tengerészben mulattunk. Szeretem ezt a helyet. Nem olyan, mint a többi kocsma Győrben. Sokkal barátságosabb és Tamás bá mindig ad piát. Jeny szokás szerint vadászpilótának illetve vadászgépnek képzelte magát, Zsolt késett. Azt mondta, dolga volt. Remélem, nem Anya szervezte be különcműszakra. Eléggé készen voltunk az est végére... Belénk kötött pár arc, akit még nem láttunk a környéken. Mindenesetre nem voltak viccesek. Ha még egyszer belénk kötnek, szólok Anyának. Azt hiszem, drogban utaznak. Vagy lopott gyógyszerben. Mielőtt bulizni mentünk volna, Amorf látta őket a Gárdonyinál. Azt mondta, próbáltak srácokat befűzni. Remélem, nem dílerek. Azokat még mi sem szeretjük. Ha felbukkannak, akkor tényleg szólni fogok Anyának. Ha már egyszer neki dolgozunk, akkor tehetne ő is értünk valamit. Bár nem vagyok biztos benne, hogy okosan cselekszünk. De más alternatívát sem látok…”   

 

Nem is emlékeztem erre az estére. Legalábbis eddig. Olyan sokszor keveredtünk bele utcai verekedésekbe, hogy ez egyáltalán nem lógott ki a sorból. Elveszett a többi között.  Most viszont felrémlettek azoknak a srácoknak a vonásai. Idősebbek voltak, mint mi. Olyan tizennyolc éves formák. Négyen voltak, mindegyikük farmerben, kockás flanelingben és pulóverben feszített. Az egyik arcára különösen jól emlékszem. Még azután is találkoztunk vele, hogy a többiek eltűntek. Az egyik szeme alatt egy csúnya anyajegy éktelenkedett. Azt hiszem a társai Angyalarcú Ricsinek hívták. Ő lehetett a bandavezér, a nevét pedig nyilván kerek arcáról, kék szeméről és szőke hajáról kapta. Azt hiszem, pitiáner kis hal volt, de nagynak érezte magát. Rendszeresen borsot tört az orrunk alá, és a rendőrség sem kedvelte. Pedig ritka volt, hogy mi sem csíptük azokat, akiket a rendőrök köröztek. A nagymenő tolvajok példaképek voltak, a pitiáner tini bűnözők meg közülünk, vagy a környékünkön lebzselő bandákból kerültek ki. Mindenesetre Angyalarcú Ricsit nem szerettük. Sokáig garázdálkodtak a városban, nem csak a mi parkunk környékén. A belvárostól, Adyvároson keresztül a Kun Béláig, mindenhol láttuk őket, illetve hallottunk felőlük. Aznap este, amikor hátrahagytuk a Tengerészt, ők is a Vásárcsarnok környékén dekkoltak. Szerintem ők is ittak, de nem tudtam megítélni, hiszen én biztosan részeg voltam. Elmentünk mellettük, ők meg utánunk fordultak:

─ Hé! — azt hiszem, az Angyalarcú szólt először. — Én ismerlek!

Hátrarántotta Kati karját, így a lány szembepördült vele. Semmit sem sejtve leálltunk és vártunk. Azt hittük, Kati tényleg ismeri a srácot.

─ Nem hinném — szólt szelíden Kati. — Szerintem összetévesztesz valakivel.

─ Kizárt! — a srác újra megragadta Katit, ezúttal a vállánál, és úgy nézett rá, mintha egy régi barát emlékezetét igyekezne feleleveníteni. Kedélyesen megrázta a lányt, és újra megszólalt: — Még mindig nem?

─ Bocs, de nem.

─ Kár — szólt a srác.

─ Elengednél? — Kati hirtelen rángatózni kezdett, Angyalarcú vélhetőleg nagyon szorította a vállát, és húzta magához. Én észbe se kaptam, hogy mi történik, de Jeny igen. Elugrott mellőlem, és reptében oldalba térdelte a fiút. A tömegverekedéshez több se kellett. Angyalarcú egyik csatlósa azonnal Jenyre vetette magát, és olyan erővel ütötte arcon, hogy a lány elterült a betonon.

─ Nőt ütni szégyen! — üvöltöttem, már nekem se kellett buzdító szavakra várni. Átugrottam Jeny fölött, és életem egyik legjobban sikerült jobb egyenesét kevertem le bosszúból. Az alak az orrához kapott, és azonnal lefeküdt. A szemem sarkából láttam, ahogy Kemény Kati segítségére indul, azt, hogy Amorf nekiesik egy másik srácnak, és hogy Zsolt már a földön tusakodik a negyedik alakkal. Minden csak foltokban maradt meg. Csak arra emlékszem, hogy Zsolt megsegítésére indultam. Azt hiszem, gyomorszájon rúgták, vagy talán akkor tört el a bordája. Nem tudom. Kemény nem ír a sérülésről, ezért gondolom, hogy az később lehetett. Valahogy egyedül maradtam a nálam is egy fejjel magasabb gyerekkel. Nekilökött egy villanyoszlopnak, aztán rám vetette magát. Szerencsém volt, mert sikerült lebuknom, és ágyékon öklöznöm, aztán magam fölött neki rántottam az oszlopnak. Nagyot koppant, hátracsuklott, és elterült. Keménynek időközben sikerült kiszabadítania Katit, Jeny is feltápászkodott, és Amorf is végezni látszott teendőivel. Megindultam, hogy segítsek neki, de mire odaértem, már felpattant a földről, odalent hagyva áldozatát. Kemény sarkon fordult, és a lányokat maga előtt hessegetve futásnak eredt. Mi is utánuk; Amorffal felnyaláboltuk a földről Zsoltot, aki nem messze a villanyoszloptól feküdt. Nem emlékszem, hogy meddig kergettek minket, arra sem, hogy hol sikerült leráznunk őket. A vidékiig biztos, hogy futólépésben mentünk, aztán amikor megláttuk a Baross híd lábánál sorakozó büféket, lelassítottunk. Többségük zárva volt, de nem is foglalkoztunk velük. Nem érdekelt minket a benzingőzbe belekapó sültkolbász illata, az olaj sercegő pattogásai, amik az éhes embert már messziről megragadják. Zsolt lerogyott a hídról levezető lépcsőkre, és hátradőlt. Az arca eltorzult a kíntól. Jenyre néztem, a lány vállát a falnak vetve állt, és engem nézett. Falfehér volt, akkor azt hittem a rémülettől, de most átgondolva inkább csak felkavarodott a gyomra, hányingere volt. Kemény Zsolt mellé telepedett, és oldalát markolva lihegett. Nagyokat ugrott a mellkasa minden lélegzetvételnél, a fülcimpája pedig remegett. Keménynek mindig remegett a füle, ha ideges volt. Nagyon komikusan nézett ki elsőre, de az a helyzet, hogy olyan láng égett ilyenkor a fiú szemében, ami mindenkit komolyságra intett. Nekem sem volt kedvem nevetni. Amorf odajött hozzám és a vállamra könyökölt. Megizzadt a futásban, bár gyanítom, hogy a nemrégiben bemutatott talajgyakorlatok jobban megviselték.

─ Szép volt! − lihegte, megpróbálta oldani a kialakult feszültséget − Hol tanultál bunyózni?

─ Én… — nem tudtam, mit mondjak. Igazából Bakonypéterden volt pár lelkes munkásőr, akik minden hónapban járták a környéket és „önvédelmi oktatásban” részesítették az érdeklődőket. Az az igazság, hogy egyikük sem értett túl sokat a verekedéshez és harcművészetekhez, de lelkesen kurjongattak és üvöltöttek minden ütésnél vagy rúgásnál. Nem ért sokat az oktatás, legalábbis kezdetben. Aztán egy idő után rádöbbentem, hogy az, amit mutogatnak, valójában nem is rossz, csak éppen abban a formában használhatatlan. Elkezdtünk összejárni a srácokkal, és a vár alatt, az egykori zsidótemető közelében nekiálltunk edzegetni. Egy idő után az ember rájött, hogyan alkalmazza a gyakorlatban azokat az ütéseket, fogásokat, rúgásokat, amelyekhez olyan lelkesen fújtattak és sikítoztak. A fiatalok gyorsabban tanulnak. Igazából szerintem mi, akik összejártunk, jobban elsajátítottuk a verekedés technikáját, mint egykori mestereink, akik a „karateórákba” mindig lelkes pártszlogeneket csempésztek. Még a rendszerváltás után is, de aztán pár demokrata érzelmű ember — többek között a falu hentese − páros lábbal rúgta ki őket Csesznekről. Ez olyan kilencvenegy, kilencvenkettő táján lehetett, már az MDF-kormány idején. Pár héttel később hallottuk, hogy másik három faluból is elkergették őket a fenébe. Azt hiszem, ők voltak az előző rendszer utolsó lelkes hívei. Mindenesetre nem tudtam mit válaszolni Amorfnak, hebegtem-habogtam, aztán végül kinyögtem az igazat: — Cseszneken.

─ Jó-jó, de kitől? — kérdezte újra.

─ Pár lelkes munkásőrtől. Idióták voltak.

─ Nem baj az — hátba veregetett. — Legalább megtanítottak bunyózni. Egymagad kettőt leterítettél. Ezt nevezem!