Kedves Csabánk!

     Az idő: ajándék. A megfejthetetlenül titokzatos, rettentően és elbűvölően zajló Teljesség kiszabott szeleteként kapjuk születésünk pillanatában.

     Apai, anyai gondoskodásnak kiszolgáltatott gyermekként, patyolatosan tiszta és gyarlóságoktól mocskos törekvések, jelenségek iránt egyszerre fogékony ifjúként fogalmunk sincs a kapott kincs egyszerlétű értékéről, ezért hajlamosak vagyunk akár semmi-dolgokra elfecsérelni.

     Aztán, ahogy szaporodnak éveink egyre nagyobb halomba, érzékeink egyre inkább sejtetik a dolgok mégoly bűbájos felszíne alatt sziklakemyénységűvé dermedt lényeget: időnk fogy, dolgaink pedig gombásan sokasodnak.

     Ötven év magasából már tisztán látható: megtett utunk az időben hosszabb, mint az emberi számítás szerint még bejárható szakasz, a komor „célegyenes”.

     Van, akit ez a tudat letaglózva megbénít; van, akit léha örömök utáni kapkodásra ösztönöz; és van, aki a közelítő katasztrófa dördülő pillanatáig képes tenni a dolgát változatlan hittel: van értelme a cselekvésnek.

     Téged a harmadik kategória állít elibénk megsüvegelésre méltó példaként. A kevesek egyikeként, akik ebben a nagy hiányokkal sújtott korban, világban még bátrak hinni és cselekedni értünk. Írott szavaidban úgy vetül elénk a múlt és a jelen, hogy igényt indukál bennünk az élhetőbb jövőért, kultúránk istápolójaként pedig mindennapi „aprómunkád” nyomán érezhetjük elviselhetőnek a jelen időt.

     Ezért hiszem: nem lehet, nem lesz torzó életed, a te időd.

     Barátsággal, szeretettel üdvözöl, csak muszájból virtuális kézfogással köszönt:

Nagy Zoltán Mihály