
Bodor Ádám: Az érsek látogatása, Magvető Könyvkiadó, 2007

A populáris irodalom térnyerése a tudományos diskurzusokban olyan folyamatokat indíthat el, amelyek következtében az olvasás alapvető kérdései a műélvezet helyett a befogadók különféle csoportjainak meghatározására irányulnak majd. Az irodalmi intézmények vertikális besorolásának vágya ugyanis aligha hagyja érintetlenül az (állítólag homogén) olvasói közönségek megkülönböztetését eddig marginális problémaként kezelő elméleteket, iskolákat. Korábban a laikus és professzionális fogyasztó különbsége evidenciának tűnt, ám a felforgató lendületű alkotások hatására borult a magas-„mély” irodalom illuzórikus rendszere és a korlátozást legitimáló mechanizmusok jelentősen módosultak. Nem véletlenül vált konferenciák tárgyává a populáris szövegek csupán az élvezetre koncentráló (vagyis csak élvező, és nem koncentráló) olvasója, hiszen elfogadott differencia hiányában a hivatásos irodalmár pozíciója oly' annyira meggyöngülhet, hogy még a kellő távolság megtartásához sem marad elegendő ereje. A vizsgálat így, éppen a módszerek kényszerű változtatása miatt, elsősorban a különbségtevés szerkezeti feltételeire koncentrál(t), ami azonban a hagyományos felosztás létjogosultságának elismerése mellett annak megkérdőjelezését is feltételezi. Ez nem a határok relativizálását vagy a regiszterek egybemosását jelenti, hanem egy olyan olvasási stratégiát, amely lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet saját előfeltevéseinek megismerésére és kifordítására. Különös tekintettel az elnevezés és önmeghatározás által sugallt leereszkedő gesztusra, amely a kellően differenciált magas irodalommal a homogén és esszenciális populárist állítja szembe. A paródia és az ismétlésben rejlő irónia segítségével a szövegek szépen lassan felszámolják a modernitás tekintélyelvű irodalomértésének intézményeit, a népszerűség, a könnyed fogyaszthatóság nem tűnik többé ördögtől valónak, annál is inkább, mivel a szélesebb közönségre gyakorolt hatást nem csak a befogadók kontextusában, de a szöveg belső játékában is vizsgálják a profi olvasók. Ám a megkülönböztetés a viszonyok demokratizálását követően sem hanyagolható el, a laikusok igényei és a hivatásos értelmezők esztétikai-ideológiai alapelvei szükségszerűen széttartók, sőt, végső soron a tudományos beszéd modalitása határozza meg a populáris fogalom használati körét, fordított esetben a dolog nagy valószínűséggel kudarcba fulladna: az „élvezve értékelő és értékelve élvező” szakmával ellentétben a hobbiolvasók számára irreleváns a befogadás intencionális (és strukturális) háttere. Nem lehet tehát egy mindenre kiterjedő és korlátlanul érvényes definícióval letudni a kortárs olvasási szokások közt feszülő ellentétet, hiszen egyik irányból a tudományosság kényszere, a másikból a reflektálatlan örömérzés akadályozza a konszenzusra törekvő olvasókat.
A zsánerirodalom általában megfelelő formát biztosít a populáris alap-szövegek és az újraírás, a forma-bontás hívei számára egyaránt. A krimi és a detektívregény műfajainak kétarcúsága ezen belül a legszembetűnőbb, hiszen a szerkezet egyként szolgálhat magasztosabb célokat (ereszkedhet „ontológiai mélységekbe”), és szórakoztathat a reflexió legkisebb jele nélkül. Mivel a szüzsé magában rejti az olvasást irányító stratégiát, a nyomozás folyamata a szöveg megismerésének fázisaival úgy kerül összhangba, hogy a bűneset felgöngyölítésének metódusa a befogadásban egyszerre utal az olvasás aktusára és az azon keresztül körvonalazódó krimi-narratívára. A popularitás így csupán járulékos problémának tűnik, hiszen, amennyiben a sokszor emlegetett barthes-i felosztást önkényesen e tárgyra alkalmazva a posztmodern detektívregények (vagy Bényei Tamás kifejezésével élve anti-detektívregények) alapszövegeit „írhatónak” tekintjük, azaz alkalmasnak az újraírásra, akkor a népszerűség csak az írások egyik aspektusát jelöli, amely ráadásul az értékeléskor legfeljebb a felforgatott narratíva minél szélesebb körben keltett hatása miatt lehet érdekes. A lényeg ebben az esetben a szöveg belső ökonómiája. Persze a túlzott leegyszerűsítés mellett sem feledkezhetünk meg a differenciálni kívánt műfajok heterogenitásáról, vagyis nem szerencsés a különféle bűnügyi szövegek egyneműsítése, az eltérő irányok lelkiismeretes elkülönítése ugyanakkor jóval meghaladná jelen írás kereteit, ahogyan a detektívregény és a krimi posztmodern újrafogalmazásainak részletes és precíz bemutatása, illetve a konvencionális definíciótól való távolításuk is csupán részben lehet célja írásomnak. A látszólag triviális ellentétpárrá alakított történet tehát sokkalta bonyolultabb, de a vizsgálni kívánt szöveg alapvető funkcióira és a recenzió célkitűzéseire tekintettel nem lépek túl a szándékosan redukált értelmezési rendszeren.
Mi történik, ha egy hagyományosan könnyed és a felderítés linearitásának örömét ígérő narratíva váratlanul darabokra hullik szét, és önmagát töredékeiben megjelenítve állítja? Megőrzi-e a populáris irodalomra jellemző beszédmód gondtalanságát a szöveg, ha részekre bontva jelenik meg? Ezek a fragmentumok ráadásul nem állnak össze egésszé, hogy a mű végén elégedetten csettinthessünk a fárasztó nyomozás megkoronázásaként talált megoldás feletti örömünkben. Klasszikus detektívpozíció és bűntény helyett, amely kizökkenthetné a világ rendjét, egymástól látszólag függetlenül kibontakozó cselekményszálakkal, különös idő- és térkezeléssel, kétes hitelű narrátorral és bizonytalan identitású szereplőkkel szembesül az olvasó. A prózapoétikai eljárások mindezek ellenére sem leplezhetik el az események valamiféle összjátékát, a nyomok kitörlése ugyanis éppen úgy nyomot hagy, mint a bűntényre utaló jelek, amelyek az elbeszélésben az őseredeti állapot nosztalgiájaként jelennek meg. Valaminek történnie kell tehát, ám a szétszabdalt elbeszélés ciklikus szerkezetének köszönhetően a kiindulópont újra és újra visszatér, a bűn így nem feltételez olyan szekvenciát, amely a nyomozás egyszeri és visszafordíthatatlan menetét követi, vagyis a végpont nélküli felderítés a krimi logikájára tekintettel értelmetlenné teszi az eredet kutatását. Mégis, a szöveg mágikus terében megeshet nem egy bűntény, sőt valójában minden szereplő, minden szituáció magában hordozza a bűn lehetőségét, ily módon nem szűnhet meg a felderítést motiváló kíváncsiság, a megismerés vágya a körkörös elbeszélés dacára sem lankad.
Bodor Ádám „második regényét” a kritika általában a Sinistra körzethez mérve ítéli meg. Ebben a konstrukcióban Az érsek látogatásának a feltűnő hasonlóságok alaposabb feltárása miatt nincs túl sok esélye, hiszen az analógiák éppen az elsőbbségből következő hierarchiát szilárdítják meg, a különbségek pedig többnyire csupán a normatívtól való eltérésként szerepelnek, így a szöveg akármit tesz, alul marad elődjével szemben. Az alábbiakban egy korlátozott, ám az összeolvasás nyitott metódusánál a második regényre nézve kedvezőbb eredménnyel kecsegtető értelmezést vázolok fel, amely ugyan a szöveg terén kívül rekeszt egy sor izgalmas olvasási lehetőséget, de talán képes annyira egyben taratani Az érsek látogatását, hogy a bírálatok aszimmetriájának kényszerű elismerése mellett is árnyaltabb kép szülessen az életműről és a szövegről egyaránt. Nem állítom, hogy a krimiszüzsé egyértelműen meghatározza Bodor írását, a bűnügyi narratíva ugyanis teljesen sosem tölti ki a szöveget, ráadásul számos olvasat tűnik hitelesebbnek, gördülékenyebbnek, mint a posztmodern detektívesdi, de a Sinistra körzet árnyékából a redukált — és így a hasonlóságok és különbségek szerepét megváltoztató — értelmezés segítségével talán kiléphet a második regény. Amennyiben sikerül olyan térbe helyezni a szöveget, amely az elhasznált kritikai diskurzus perifériájára szorult, nagyobb az esély rá, hogy a befogadás más csatornákhoz fordul, részben elszakadva a „főmű” intertextuális erőterétől. Minél távolabb helyezkedik el a krimi irodalmi hagyományaitól a regénynek tulajdonított narratíva, annál nagyobb az esély rá, hogy az újraolvasás során megváltozik a szöveg természete. Ebben benne van a kudarc lehetősége is természetesen, hiszen detektívregényként olvasva könnyen elveszhet a bodori prózák jellegzetes hangulata, a populáris irodalommal való keveredés, a kontamináció sokak számára értékcsökkenést jelezhet, ám véleményem szerint Az érsek látogatása olyan komplex olvasatot kínál fel, amelyben a mágikus prózai technikák feloldják a látszólagos ellentmondásokat, és éppen a korlátozott értelmezések segítségével lépnek túl a hagyományosan szűkítettnek tekintett műfaji határokon.
A történet összefoglalása paradox módon leginkább a nyomok elvesztését segíti elő, a cselekmények célelvű sorba rendezése ugyanis egy totálisként feltételezett rendszerbe erőszakolja a fragmentumokat, amelyek összetartozása legalább kétséges. Gábriel Ventuza apja holttestéért Bogdanski Dolinára érkezik — ahol évek óta várják az érsek eljövetelét —, de már a vasútállomáson elnyomja az álom: a várost övező szeméthalmok meleg párája ledönti a lábáról az idegent, aki egy darabig még hallotta a vijjogó sirályokat, majd „álmodni kezdte az egészet”. A Sinistra körzet amorális elbeszélője (elbeszélői) ismeretében egy odavetett narrátori megjegyzésen, amely a szöveg közepén az események valószerűségét kérdőjelezi meg a fikción belül, már meg sem lepődhetünk, a kérdés csak az, mennyit hihetünk el az elbeszélőnek, aki egyszerű ismeretközlőként lép fel. Vagyis egy ilyen kiszólás mennyire válhat a szöveg integráns részévé, mennyiben tekinthető a narratív szintek közti átjárásnak — ahol a magasabb szinten elhelyezkedő elbeszélő, esetleg az implikált szerző beleszól az elbeszélés alakításába —, illetve nyomnak, amely magasabb szintre helyezheti a nyomozást implikáló bűnesetet. A narrátor a dolinai fodrásznő fogadott fia, aki a történet egy pontján menekülni kényszerül lakóhelyéről, ha tehát a városba érkező főhős csak álmodta az elalvása utáni eseményeket, akkor az álomig eljutó elbeszélőt és minden addigi kalandját is álmodnia kellett, így viszont megkérdőjeleződik a hiteles tolmácsolás is, hiszen a történetnek ebben az esetben nem marad narrátora, akiben maradéktalanul megbízhatnánk. A szöveg egy másik pontján a cselekmények viszonylagos egységének megőrzése érdekében konzisztens elbeszélőnek tekintett figura azt mondja, hogy a Gábriel Ventuzával megesett dolgok mintha vele (a narrátorral) történtek volna meg, funkciójuk, pozíciójuk egy pillanatra bizonytalanná válik, ám ahogy Angyalosi Gergely írja, kettejük összemosása eleve kizárt a szövegben. Ez talán túl szigorú megállapítás, figyelembe véve, hogy az események előadása leginkább a bizonytalanság előnyeire épít; az elbeszélő kilétének rejtélye annak ellenére utal a Sinistra körzet hasonló retorikai szerkezetére, hogy a kritikusok ezen a ponton nagyrészt egyet értenek abban, hogy a megnevezett narrátor bizonyosan kézben tartja a dolinai cselekményeket. A két szereplő — nem mellékesen féltestvérek, mint ahogy szinte minden jelentős és funkcióval bíró karakter valahogy kapcsolatba hozható az ősapával, Viktor Ventuzával, akinek földi maradványai motiválják a szöveget − közt oszcilláló narráció az olvasás folyamatát egy bizalmi gesztushoz köti, a befogadónak egy teljesen kiszámíthatatlan, vagy talán következetesen hazug elbeszélő meseszövésre kell hagyatkoznia ahhoz, hogy bármit kihámozzon a szövegből. Ez a hit az átadott információk részleges igazságában tarthatja fenn az olvasói érdeklődést, ebben az esetben pedig a narrátor bizonytalan (diszkurzív) identitása a befogadás alapvető feltételének tűnik.
[lap]Viktor Ventuza halála bizonyos értelemben a szöveg fókuszpontja. Az elliptikus szerkesztésmód egyetlen stabil eleme ez a gyilkosság, hiszen az öreg Ventuza földi maradványai biztosítják a nyomozás kaotikus folyamatának hitelességét a fikción belül. Az agg korú embercsempész legutolsó akciója közben életét veszti, erőszakos halála − megskalpolják — valószínűleg az etnikai konfliktussal indokolt kihantolás helyett a kötelező bosszút indukálja. Hamza, Gábriel Ventuza bátyja és megbízója egy távoli börtönből — melynek létezéséről senki sem tud — irányítja az eseményeket, látszólag, vagy mellesleg apjuk maradványait hajszolja a felszámolás előtt álló örmény temetőben, valójában azonban a különös és brutális halálesetek feltételezhető kiagyalójaként a történet és a narráció központi figurájává alakul. Sorra leszámol a Dolinára soha meg nem érkező érsekekkel, a várost irányító papokkal, de mindenesetre kapcsolatba hozható azokkal, akik elvégzik a piszkos munkát, a tűzmesterektől a titokzatos csomagot szállító fantomszereplőig. Öccsének adott megbízása is csupán a narráció szempontjából lényeges, mintha egy szem- és fültanút küldött volna — ahogy ezt ki is jelenti a börtönben − a gyilkosságok helyszínére. Így pozíciója fedésbe kerül a részleteket koherens egésszé formálni kívánó olvasóéval, hiszen a jelenlét hiányát egy közvetítőn keresztül igyekszik enyhíteni, és ez a gesztus kísértetiesen emlékeztet a rejtélyek után nyomozó befogadói aktusra. A bűneset — egyelőre Viktor Ventuza halála — felderítése így megegyezik a szöveg végén a városba érkező Hamza előre kitervelt és végig kézben tartott akciójának lépéseivel, a különbség csak annyi, hogy míg az olvasó utólag rakosgatja össze a töredékekből a lehetséges egészet, addig az „érsek” mindenről pontosan tud, és megelőzi az elbeszélés retorikáját. Hamza a mindentudó narrátor, akinek metaleptikus — a narráció szintjeit átlépő — figurája remek érzékkel adagolja az izgalmakat, minden, amit elárul, megbízottjain keresztül jut el az olvasóhoz, a teljességében sosem látható történet ezért bomlik ezernyi apró szálra. Bűneset és felderítés ily módon eloldódnak a hagyományos krimiszüzsé bejáratott fogalmaitól, és egy egészen más szinten artikulált bűnügyi narratívát teremtenek.
Bogdanski Dolina a gyilkosság(ok) helyszíne, az elbeszélés jelenideje azonban Ivano Frankovszkban talál a narrátorra és Gábriel Ventuzára. Kettejüknek Hamza érkezése után ugyanis menekülnie kellett Dolináról a gyűlölt, távoli városba, nem részletezett, illetve felületesen kezelt okok miatt. A távozás, hazatérés, távozás sémája, amelyet a narrátor bejár ismét a Sinistra körzet Andrejét juttathatja eszünkbe, ám a ciklikus szerkesztésmód a második regény esetében valamelyest eltérő olvasatot feltételez. A hangsúlyok az ismétlés retorikai funkciója felé tolódnak el, a nyomok eltörlésének nyomai csupán az eredeti események újraalkotásában mutatkoznak meg, vagyis a számos kritikus által felvetett gondolat, hogy Dolinán megállt az idő, annyiban helytálló, hogy valóban nem előre halad, mozgása körkörös, újra és újra visszatér a kiindulópontként szolgáló bűnhöz. Viktor Ventuza, miután a Medvegyica folyó áradását követően Dolina a határ másik oldalára került, embercsempészetből tartotta fenn magát, a sikeres akcióit követően a menekültek sokszor asszonyaikkal fizettek szolgálataiért, az öreg Ventuza gyermekei így, anélkül, hogy apjukról bármi biztosat tudtak volna, szépen lassan benépesítették a várost. Ám az újraírás gesztusán keresztül csupán három fia válik valódi főszereplővé: Hamza vezényli le a bosszúhadjáratot, a narrátor adja közre a történetet, Gábriel Ventuza pedig az embercsempész akciójával megidézi apját, és egyben visszacsatolja a történetet a kezdőponthoz, mivel a folyón a túlpartra menekített Senkowitz-nővérekért kapott pénzből akarja kihantolni Viktor Ventuzát. Az apakeresés különféle rétegei egyként a nyomozás motívumrendszeréből merítenek, a bűntény, az öreg Ventuza meggyilkolása ily módon a szöveg megszületésének feltételeként jelenik meg.
Különös epizódok ékelődnek az abszurd, mégis transzparens események közé. Dolina mindennapjait az irracionális hatalmi mámor és a tabuk éltető ereje határozza meg, ezek a tilalmak azonban csupán a nem-tudás szintjéig érdekesek, a dolgok mögé nézni senki nem akar, elfogadják és ezzel átláthatóvá teszik a sorsukat. Nem kérdeznek és nem nyomoznak. Látszólag. Valójában azonban tudtukon kívül minden cselekedetük a rejtélyes ügyek bonyolítását szolgálja, menekülésük a lét díszletei mögött megbúvó titkok elől éppen a felderítés eszköze. A robbanószerrel felpakolt kosár, a tűzmesterek halála, a Gábriel Ventuza számára letétbe helyezett pénz sorsa, Hamza „érseksége”, mind a látszólagos rend felforgatását, a prózai alaphang felülírását célozzák, ezek a törések ugyanis kifordítják a szöveget uraló narratívát. A valódinak hitt események mögött egy alig látható rendszer épül fel, amely azonban ezer szállal kötődik az előtérben zajló történésekhez. A közvetítő közeg, vagyis az a közös tér, amelyben végül egyenrangú részletként szerepelhetnek a különböző szinten artikulált elemek, egymás mellé rendeli a realitást és a fantasztikumot. Dolina létezési módja permanens átmeneti állapot, amely egyszerre jeleníti meg a díszletek között és a kulisszák mögött játszódó történetet, ezért szinte feltűnést sem keltenek az egyszarvúak, a világítószemű éjszakai ragadozók, vagy az animális szinten tengődő emberi lények. A folyamatos határátlépés a valószerűség fogalmait is módosítja, különös tekintettel a narráció és az olvasó valósága logikájának ellentmondásaira. A szöveg retorikáját így a fikció fantasztikuma és a realitás egymást kölcsönösen feltételező jelenléte határozza meg, az idő körkörössége a tér állandóan önmagába záródó képzetét is feltételezi, ez a tér pedig örökre magába fogad mindent Dolinán, függetlenül attól, hogy a valóság vagy a fantasztikum terméke. Mint ahogy a ciklikusság sem képzelhető el az állandóság, a mozdulatlanság látszata nélkül, amely viszonyítási pontot jelent a körkörösen „múló” időben, úgy a realitás sincs meg a valóságon túli részletek hiányában.
Az ismétlések azonban nem állnak meg a szöveg könyvként kijelölt határainál, túllépve a „koherens műegészen” a textuális nyomok felidézik a Sinistra körzet prózapoétikai technikáját, ám a hasonlóságok felerősítése egy krimi-narratíva esetén nem a reflektálatlan összemérést szolgálja, hanem a „főmű” retorikájának parodikus újraolvasását. Vagyis Az érsek látogatása egyik lehetséges értelmezése alapján a mimetikus struktúrákat nem csak a szövegen belül, vagy egy kívülről meghatározott hierarchia szerint az összeolvasásban lehetne magyarázni, hanem a domináns első regény oppozíciójában, alaposan felforgatott erőviszonyok mellett is. Ami jóval több, mint az előjelek egyszerű megváltoztatása, ebben a kontextusban a narratíva az olvasás folyamatában teremtené meg a nyomozást; a töréseket, hiányokat, amelyek a háttérben zajló események kulcsaiként funkcionálnak, az ismétlések ironikus gesztusával megfeleltetve. Krimiszüzsét feltételezni ezek alapján a műfaji korlátok megállapítása mellett a két domináns szöveg viszonyának változását figyelembe véve lehetséges. A várakozás, az érsek állandóan elhalasztott látogatása, számos tanulmány és kritika állítása szerint az istenkeresés motivikus analógiája, ez addig a pontig hiteles, amíg az érsek meg nem érkezik. Ez a fordulat ugyanis a szöveg eszkatológiáját egy brutálisan nyers valóságban oldja fel, amely a rejtélyeket nem a szakralitás erejével, sokkal inkább a mágia pogány aktusaival indokolja. Hamza érsekként érkezik Dolinára, a narrációnak ezért túl kell lépnie saját idején, hiszen az örökös várakozás körforgása megszakad, a látszólag állandó és osztatlan térhez láncolt idő értelmet nyer, és elveszíti különlegességét. Gábriel Ventuza és a mesélő menekülni kényszerül a városból, az idejük ott megszakadt, bátyjuk érkezésével a szöveg valóra váltja a címben ígért látogatást. A Sinistra körzet fájóan magába záródó narratívája Az érsek látogatásában megtörik, Hamza érkezésével a végtelent célzó, hamis remények valósággá válnak, ezért a narrátor igazsága értelmetlenné lesz, a felépített struktúra kifordul önmagából, és a korlátozott, zárt világon rést üt a jelenlét bizonyossága. Ehhez azonban Hamzát érsekké kell avatnia az olvasónak, a tüneményes Natalia Vidrát összeesküvőként, a várost uraló papokat átvedlett hegyivadászokként, a narrátort mint nagyjából megbízható mesélőt szükséges értelmezni, a szöveg töréseit, ellentmondásait vagy hibáit pedig olyan indexekként, amelyek a mélyben megbúvó bűnügyi logika alapján végül az érsek látogatásával nyernek értelmet.
Az irodalom popularitása, az eszközök mibenlétére vonatkozó vizsgálatok sikertelenségének és a közönség elvárásaiból következő elmozdulásoknak köszönhetően rendkívül nehezen meghatározható, ahogy egy egyedi szöveg által felkínált olvasatok összehangolása sem egyszerű feladat. A népszerű és ennek okán redukált narratívát implikáló krimi- és detektívnarratíva felhasználási lehetőségei véleményem szerint jóval meghaladják a szűken a műfajiságra koncentráló és ezért inkább kizáró, mintsem befogadó hivatalos bírálatok által kijelölt területet. A bűnügyi irodalom összefoglaló terminusként talán túlságosan is egybemossa az inkább a különbözőségek, eltérések által meghatározható narratívákat, a krimit (az anti-detektívregényt, a bűnregényt stb.) eszközként alkalmazva termékenyebb értelmezésekhez juthatunk, mint a definícióban rejlő homogén műfajiság használatával. Amennyiben a nyomok olvasását, a kizökkent világrend visszaállítására tett kísérletek kudarcát, a stabil értékrendek alapján felfogott világkép paródiáját írásmódként, a szöveg retorikájának fennhatósága alá vonjuk — feltételezzük, hogy a szöveg belső ügyeként kezeli mindezeket − akkor elérhetővé válnak olyan olvasatok is, amelyek a hagyományosan magasirodalom-kompatibilis értelmezésektől távol állnak ugyan, de új utakat nyithatnak a befogadók előtt.
*A Spanyolnátha felkérésére készített sorozatom a detektívregények, krimik, bűnregények különféle, a hagyományos olvasatoktól részben eltérő megjelenési formáját, illetve az ezekről történő megnyilatkozásokat vizsgálja.