Nem emlékszem, hogy kezdődött.

 

Talán el se kellett kezdődnie: egyszer

csak volt. A vizet fodrozó rezdülésekből, 

a levegő gyűrődéseiből valami lett.

 

És láttuk: a rezgéseknek teste van,

a rémült szürkeség fölé egy híd feszül.

S mert láttuk: mi vagyunk a bizonyíték ---

 

Hajnal van: gyaloglok rajta, nem át,

hanem végig - mintha párbajra mennék,

pedig nincs nálam se kard, se pisztoly,

még a szavaim is versekbe bugyoláltam.

 

De mégis: gyönyörű ez a hajnali jelenlét!

Talán a börtönfilmet néző rabokra

gondoltam akkor, a séta külön

ajándék nekik s nekem.

 

Az ég fölött festett, kazettás mennyezet,

nézem a halványodó csillagképeket,

és a múlt lassú örvényeibe kapaszkodom.

 

A vers a zárójeleket feltöri,

a gondolatjeleid terelővonalán megyek,

és szembenézek a kettőspontjaiddal.

 

És nem tudom, álarc mögül van-e mód

vallomásra, lehet-e párbeszéd

két szereplő között? Mondjuk így:

(félre) Értelek, barátom!

 

 

 

 

 

 

S most, hogy ezt kimondtam, annyi

minden jöhetne még: írhatnánk

újrapapírra újraverset, és révülten

néznénk közben egy arcot, mely

 

kezdetben tünékeny, majd egyre inkább

jelen van, egyre rajzosabb, néznénk és

belevesznénk ebbe a mérhetetlenül

szépséges arcba, és tudnánk,

 

most születünk.