„Ha szoborkép, a neve: figyelem. / Szép feje térdemen pihen / S rajtam mered. A rétbe járva / Ilyen, mikor a foglyot állja, / Tekintetében fényen túlteszen / A vizsla ész, / Két hűséges, nagy, barna kutyaszem / Lelkembe néz. // S csak állja, amit félve eltakar / Belül az őszies avar. / Szűkölve sír, borzong a bőre, / Mely árny van ott felröppenőbe? / S türelmét vesztve vakkant föl szava: / Mi mozdul ott?... / Egy néma búnak szól panasza, / Mely áthúzott.”

Czóbel Minka