Mit álmodtál? — kérdezi a copfosom, nem tévedek, nem is írom el, nem én kérdezem, hanem a lányka engem, a mesélőanyját; megelőz, ebben is — futásban, hajhosszban régóta —, ma nincs suli, hamarabb ébred.

Gondolkodás nélkül motyogom: repültem, képzeld, ma éjjel is, repültem álmomban.

Nem kell Álmoskönyvhöz nyúlni, mondom én a megfejtést azonnal: persze, rugaszkodom el, nem érem a földet, gazdag vagyok mesékben.

 

Nem elég neki. Ilyen. Mese legyen a könyvtalpán, amelyik elég neki, kérdezés nélkül. Tovább faggat: Milyennek láttad a házunkat felülről, Mami? Ugye, olyan onnan, mint a lámpaernyő: ránk borul, és fény van belül.

Nem lódítok, nem szoktam neki sosem, így szoktam meg, s mondom: Tudod, álmomban minden ugyanolyan, mint valóban: a háztetőnk sötétcsoki színű, meglesem, ahogy rosszalkodtok kicsit apával, és a közeli mezőt is látom. Minden ugyanolyan, valódijó, csakhogy én tudok repülni.

Mikor viszel magaddal? — kérdezi —, meg akarom kóstolni a csokitetőt.

 

Naa, nyaggat, ma éjjel ehetek végre csokitetőt?, barázdazárták a fogamat, tuuudod!

Csudamutatvány, a fogdoktornő barátságot köt a gyerekemmel, és a kicsi rágófogára „lepedőt” húz, vagyis lefedőt, lefedi a zománcot, én meg fedezem magam, az enyémek miért romlottak el.

Szuri jár hozzá, vagy egy másik fog másik mutatványához; utána kértem, mondja a réparetket, nem forgott a nyelve, zsibbadás elég lett.

 

Anya, estére már ki tudom mondani, hogy Rufusz Rafael? — ma én fogok olvasni neked. Tuudod, akinek a haja vörös, hobbija a varázslás, és ő a világ legrosszabb alvója!

Naponta olvasom, az első oldalt minden este meg kell néznünk, külön, jár nekünk, bemutatkozó oldalacska a kisfiúról, aki négy és fél, de hatnak mondja magát.

Hány szóban is nem pörgött az er, eddig sosem figyeltem, logopédus nénivel nem kellett barátkoznia a gyerekemnek sosem — most zsibbad a nyelv, figyelnivaló az er.

 

Rufusz Rafaelt néha RuRának is nevezzük, szeretjük, ahogy kérdez a Lámpalánytól, akit kitalált magának azért, hogy amikor félelmei vannak, meséljen neki.

Rájövök, szeretem ezt a mesekönyvet, most, hogy írok róla, még inkább; nagymenők vagyunk meseolvasásban. (A tesó-ügy című újabb Finy-könyv talán ajándék lehet majd.)

Hat mese, az csak hat nap, ki kell találnunk valamit, hogy tovább tartson, mint a csoki, együk lassabban, ismételjünk, osszuk be.

 

Félelmek márpedig vannak: mozgó függönytől, imbolygó árnyaktól; kíváncsiság: mit csinálnak a szülők, amikor a gyermek alszik, miért nem jön a Mikulás éjjel addig, amíg el nem aludtunk; gyötrelem a féltett plüssmaci elvesztése vagy épp a bőgő testvér miatt.

Lámpalány segít: elárulja, hogy a királykisasszony szülei célbadobóst játszanak a koronájukkal, hogy a függöny a hőkígyóktól mozog, az imbolygó árnyak pedig az este titokban tornázó fák meglepetései.

 

Az illusztrációk közül a szívószállal kifújt habos kakaós-kép az egyik kedvencünk, de az Ezeréves Kukac nyomait is keressük a kertünkben, mióta Gyöngyösi Adrienn megrajzolta; a hínárhajú vízi kobold megleséséért pedig hajlandók vagyunk így nyári estéken a sötétbe is kiszökni, sült koboldnak nézzük, aki kiabál értünk.

 

Egyre jobban szeretem a Finy Petra-meséket. Még az is előfordul, hogy a copfos elalszik a mese vége előtt, de végigolvasom, a kedvemért, hangosan.

Így tudom meg, hogy a koboldgyerekről csak négyévesen derül ki: fiú-e vagy lány, hogy a rénszarvasoknak a legérzékenyebb a szaglásuk a világon, s azért nem repítik a Mikulást a gyerekszobáig, mert a repítők érzik, hogy izgatottság-szag van.

 

És várom a reggelt, hogy végre talpon legyünk újra, elmondhassam neki a titkokat, amelyeket addig tudtam meg, míg ő aludt. Szereznem kell időt, reggeli mese is legyen — mondjuk, a copfos fogmosása közben.