szentis(ten!) verset kért (tibori szigorral)

a (vass-díjas!) szerkesztő: ernő bátyámat

köszöntők hadában forgassak klaviatúrát,

szemet. istenem, hogy már hetven év emel

téged, s engem mindig huszonhárommal

kevesebb! jó körmendivel ültünk egy

szobában (na, hol? hát kardszagon!), akkor

ismertelek meg (még csak őszi volt szakállad,

nem ősz). lajosunk ugratott bőszen,

te szégyenlős, halk mosollyal álltad

a (szó)sarat, s felelgettél serényen. akkor is

bölcs voltál már, (mint a) kaporszakállú.

tudtad, hogy értelme nem sok, mégis

újrarajzoltad a világot tussal, ceruzával,

és munkás hajnalokon azóta is írsz fölénk

derűs, szép eget, édes ön- (és más)

bosszantásul vége nincs körkérdéseket.

léghajón ereszkedsz lélekmélybe,

s nyikorgó árnyak között örökös

emlékköltöztetéssel keresed, ha nem is

kenyered és borod (hisz nálad is szerényebbek

a honorok!), de magad. csak meg ne emeld

magad! mert jön a sérv, gerincnyavalya,

s jaj, a jó bereki vízben (mikor szó érint szót)

se tudjuk visszafelé mosni az időt.

hetven! óh, jaj! oly kerek e szám, hogy

szánk jajgatni tud csak, mert tudjuk már,

a szív csöndbuborékká halkul a kőben.

de addig még, jófajta pálinkával kínálgatsz

(spórolósan, hogy másoknak is jusson)

azon az örökesős, toronydőlős őszön

kétezer-egyben, ott a berekben.

s ja, el ne feledjem, kedves ernő: naná,

hogy a lemenő napnak is van sütnivalója!