Mit is mondhatnék az én kis falumról, ami hivatalosan közel negyven éve nem létezik? A részletesebb térképek még jelölik, igaz, csak pici, dőlt betűkkel, és ha így címezünk meg egy képeslapot, nagy valószínűséggel odatalál, pedig az irányítószámos jegyzékben már nincs ott a neve Napkor és Nárai között.

A valóságban azonban nagyon is létezik, „csak" a nevét vesztette el 1970-ben — mint szerelmes menyasszonyok szokták az esküvő után, akkoriban legalábbis —, amikor hozzácsatolták a szomszédos Gutorföldéhez. Csak hát ez egy nemszeretem kényszerházasság volt, legalábbis a menyasszony részéről. Ha idegen jár arrafelé, észre sem veszi, mikor sétál át Gutorföldéről Náprádfára, annyira egybeépültek az idők folyamán. Legfeljebb arra gondol, hogy a többnyire sekély patakocska, a Berek, és a vele párhuzamosan futó vasút kettészeli a falut, és arra a ritka esetre, ha a patak megvadulna, kihagytak négy-ötháznyi helyet. De az ottaniak nagyon is számon tartják, ki lakik innen és ki túl a patakon.

Ötéves koromban egészen biztosra vettem, hogy az én falum egyszer majd nőni kezd, várossá cseperedik, de nem áll meg a növésben akkor sem, egyre nagyobb és nagyobb lesz, hatalmasabb Budapestnél, és akkor aztán végre Náprádfa lesz Magyarország fővárosa. Beszélhettek a nagyok, amit akartak történelemről meg a városok-falvak természetéről, olyan magától értetődő gondolat volt: ha nekem a világ közepe, mért ne lehetne egy kicsinyke országé is?

Pedig akkor már iskolába jártam, igaz, teljesen szabálytalanul. Abba az iskolába, ami a náprádfaiak büszkesége volt, és amire előszeretettel hivatkoztak, ha a saját falujuk elsőbbségét bizonygatták: hiszen nekik már 1787-ben volt iskolájuk, bezzeg a gutoriaknak csak 1884-ben; hát már hogyne lennének okosabbak! Abban az iskolában (vagyis, az épületet nézve, az utódjában) egyetlen jókora tanterem terpeszkedett, és abban az egyetlen tanteremben négy osztályt tanított egyszerre az én anyukám, meg még engem is, ráadásnak, mert nem volt kire hagynia. Így aztán kétszer jártam az első osztályt, és amire másodszor is befejeztem, bezárták az iskolát, attól kezdve mi is a gutoriba jártunk, de az orromban máig ott maradt az olajjal felkent padló szaga.

A náprádfaiak még arra is büszkék lehettek, hogy nekik volt népi együttesük, a gutoriaknak meg nem. Az együttes — a pávakörös mozgalommal együtt — a hetvenes években élte virágkorát, és nem volt olyan család a faluban, ahonnan ne járt volna valaki a próbákra, előadásokra. A tanítók akkoriban még amolyan kulturális mindenesek voltak, vagy ha úgy jobban tetszik, a nemzet napszámosai, így aztán az együttes vezetése is anyukámra maradt, és persze vitt magával, nem is hagytam volna, hogy kimaradjak ennyi jó mókából. Csakhogy nekem — vele ellentétben — semmi hangom nincsen, ezért aztán minden fellépés előtt a fülembe suttogta: „Csak szép halkan, kislányom, nehogy kihallatsszon a hangod a kórusból!" Igazán azonban csak akkor nyugodott meg, amikor olyan szerepet talált nekem, ahol ki sem kellett nyitnom a számat: a Decemberi népszokások című népi játékban én hurcoltam a dátumjelző táblákat. Azóta is emlékszem rá, mikor kell lucázni, mikor korbácsolni...

Hát még a könyvtárosdit hogy szerettem! Nálam jobban már csak Szepi kutyánk, aki minden óránál pontosabban kezdett ugatni pénteken pontban öt előtt tíz perccel, hogy azonnal induljunk, mert a krumplis palacsintánál és a dödöllénél már csak a könyvtárat szerette jobban. De annyira, hogy egyszer még oda is kölykezett a gyerekkönyves polc mögé. Amikor már jól tudtam írni, az én feladatom volt, hogy a kikölcsönzött könyvek címét és a kölcsönző nevét beírjam egy nagy füzetbe. A gyerekeken kívül két törzsolvasónk volt: Rozi néni, aki a szerelmes regényeket szerette, és Máramarosi bácsi, az öreg suszter, akinek Tolsztoj volt a kedvence, különös tekintettel a háborús jelenetekre.

Nincs már könyvtár (a könyvek átkerültek a gutorföldibe), de az épületben néha még tartanak bálokat, sőt, rockkoncerteket is, bár ez utóbbi rendezvényeket a közelben lakók kevésbé díjazzák. Nincs népi együttes és az iskola épületét is régen megvette egy nyugdíjas tanárnő a családjával. Lebontották a tekepályát, mielőtt magától összedőlt volna, és anyukám, ha éjjel nem tud aludni, össze szokta számolni, hány ház áll üresen, és hányban lakik csak egy, hetvenen felüli lakó, többnyire özvegyasszony. Sokban.

De vannak királyfiaink és egy királylányunk, mert néhány éve Királyéknál hármasikrek születtek. A falu úgy megörült a nem remélt népszaporulatnak, hogy a volt könyvtár udvarára mindjárt építettek egy játszóteret. Sok régi, ütött-kopott házikót vettek meg külföldiek (főleg németek, osztrákok) nyaralónak, és varázsoltak belőlük mézeskalácsházakat. Talán mert ők is úgy elámulnak, ha kiállnak az udvarukra, és körbenéznek a dombokon, erdőkön, völgyeken, mint az én debreceni unokaöcsém, aki, ha nálunk van, nem győzi ismételgetni: „Nahát! Tisztára, mint egy terepasztal!" Valami ilyesmit gondolhatott a tatárdúlás után az a Nátrán nevű ember is, aki elsőnek merészkedett elő az erdőből, ahová a falu népe menekült, hogy aztán a község legmagasabb pontján (ma a harangláb áll ott) letelepedjen. Nátrán, a bátor, akiről az én nem létező, kicsi falum a nevét kapta.