— Hogy érzed magad?

                      — Minden gyönyörű, minden csodás, minden…

                      — És a zene?

                      — Rabul ejt, elkábít, felröpít! Fent vagyok, ott, a kék űrben!

                      — Ki játszik most?

                      — Sasha a király!

                      — Alexander Coe?

                      — Az ki?

                      — Sasha.

                      — Ja, Sasha a kiráály! …

 

A ’80-as években két irányból is elindult egy folyamat, ami aztán a ’90-es években valahogy összekapcsolódott, egy jelentős részen együtt kezdett el működni, s a mai napig létjogosultsága van az elektronikus zenében. A kapcsolódási pont természetesen a Trance, a transzállapot előidézése, erre az élményre vágyik a sötét lelkű goth-figura is fekete bőrruhájában és erősen sminkelt szemmel, és a német Love Parade-ra kijáró, önkívületben és színes gatyában ugráló tömeg is.

    Az egyik út (a sötét?) az Industrial. A ’70-es évek közepén egyféle művészzeneként aposztrofálható vonulat minden más zenei irányzatot zenei kísérletként felfogva ötvözte a gépek, a szintetizátorok, a gitár, a dob és más hangszerek hangzásvilágát, s megtoldotta soha nem használt s oda nem illő „hangszerekkel”, legyen szó olajos hordóról, fűrészről vagy épp fémtálba csöpögő vízről. Vagy épp színtiszta rockról. Az Industrial tehát nem feltétlenül elektronikus zene. Mégis, a hangzásvilága 2 évtized alatt kifejezetten elektronikussá vált, az EBM-re (Electronic Body Music) már senki nem merné rávágni, hogy rockzene. Na persze, attól, hogy 1-2 gitár megszólal a nótában, az még nem rock, öcsém! A Front 242 a király!

     A másik út a House és a popzene. Vajon ki gondolná, hogy a ’70-es, ’80-as évek Italo Discoja közvetve hatással volt a Trance alakulására. Pedig a Disco mellékterméke a HI NRG, ami közvetlen elődje a (klasszikus) Classic Trance-nek. A House és a Techno műfaji alapjai hizlalták fel az Acidet is. A HI NRG, az Acid, a pörgős Rave – ezek a másik út építőkövei.

     Haladjunk gyorsan végig az Industrial vastag és határozott útvonalán, vajon mi történt az 1960-as évek végén Angliában? Felnő Genesis Breyer P-Orridge. Megalapítja a Throbbing Gristle zenekart és létrehoz egy kiadót Industrial Records név alatt ’76-ban és ezzel útjára indít egy zenei irányzatot. Persze nem ő egyedül, barátai, Cosey Fanni Tutti, Chris Carter és Christopherson is ott ügyködnek, a Throbbing Gristle egész társulata.

     Jó, ők Angliában, Boyd Rice meg Amerikában, szinte ugyanakkor. Rice, ahogy P-Orridge, egyedülállóan sokoldalú művész, kísérletező, merész és megfelelően gátlástalan volt ahhoz, hogy az Industrial alapgondolatának megfelelően tabutémákkal foglalkozzon, polgárt pukkasszon és mindezt halálosan komolyan vegye. NON művésznév alatt jónéhány zaj- és experimentális zenét köszönhetünk neki, de emellett például ő foglalkozott először a gyilkos Charles Manson naplójegyzeteivel, a darwinizmus alapjaira támaszkodó vallási és társadalmi nézeteinek kiterjesztése miatt pedig létrehozta az Abraxas Alapítványt, egy elitista, autoritáriánus és kifejezetten antiszociális szervezetet, ahogy ő fogalmazza, egy „gondolattankot”, amely a mai napig működik az Egyesült Államokban és számos híve akad.

     De mi is az Industrial valójában? Egy társadalomellenes hozzáállás felszínre törése, egy kifejezett antiszociális magatartásforma? Nem, vagy igen. A provokáció, a „transzagresszivitás” (ahogy az Industrial Culture Handbookban Jon Savage írja), az antipop, az antizene, a zajok, hogy?, kérdezzük, hát, pontosabban (és mentális síkon is) a szado-mazo, a militarizmus, a kínzás és a tortúra, a pszichológiai hadviselés, a szokatlanul erőszakos gyilkosságok, Hieronymus Bosch, a sátánizmus... a klasszikus normák ellentétpárjai.

     Az Industrial Records és a hozzá kapcsolódó alkotók Angliában, a svéd The Leather Nun, Monte Cazazza San Franciscóban, az új-zélandi The Skeptics, a francia Die Form, vagy a német Einstürzende Neubaten – ők e műfaj nagy öregjei.

     A Trance (mondhatni, népszerűsége okán) főága, ha nem is feltétlenül populárisabb, de mindenképpen könnyedebb alapokra fektetett hangsúlyt, súlyos ideológiák helyett a monotonitás és a repetitíció, na meg a harmónia elektronikus zenei értelmezésébe fektetett nagy energiákat, így lehetséges, hogy a Szintipop mellékterméke, a HI NRG, az európai Rave kultúra és az Acid (House és Techno egyaránt) egyszerre hathatott rá, inspirálta és lendítette tovább, ha lendítésre volt épp szüksége.

     Mondják, hogy Klaus Schulze ’81-es Trancefer című albuma miatt az elnevezés, na jó, űrzene volt az még, tudom, de akkor is... Nem sokkal később az Acid House berkeiben alkotó The KLF slágereiről is már-már a transzállapot jut mindenkinek eszébe, és a Future Sound Of London is elkalandozott (némileg) Trip Hopos lendületű nótáitól, amikor a Papua New Guineát megcsinálta ’91-ben.

     Aztán mindez elindult, terbélyesedett, népszerűsödött s mire a közepére értünk a kilencvenes éveknek, már olyan előadók „haraptak rá” az irányvonalra, mint Tiësto, van Buuren, Paul van Dyk, a kedvesen ijesztgetős Robert Miles vagy épp az ATB.

     Ez ment is egy darabig, mindenhol sikeres trance-bulikat nyomtak, mindenki bekábult, manapság is tart a hatás.

     A 2000-es évekre, mint minden múlt században alakult irány, a Trance is megült egy kicsit, a frissebb generációk, akinek még jó volt a fülük, továbbfejlesztették, fúziónáltak, recsegtettek, szélsőségesítettek, előjöttek többek közt a „nehéz transszal” (csak vicc volt, amúgy Hard Trance, meg Hard Dance) mások a Goa és a pszichedelia felé keveredtek, megint mások a Hardcore-t, vagyis a Rave-et keverték vele, kialakult a Hard Dance egyik főága, amit sokan Gabbernek hívnak, hogy mást ne is említsek.

     Szóval stíluskavalkád, ahogy az lenni szokott.

     A ’90-es években az Industrial is egyre inkább eltolódott az elektromos hangzások felé, a különleges effektek és hangok mellett zúzós gépdobok kerültek a gyári hangzás alá, jött az EBM, a nagy kedvenc, amit a Synthpop-szerelmesek is jó néven vettek, a House, a Techno, a Trance látszólag rosszul hangzó szövetsége valahogy mégis jólesően sült el és élvezetes tudott maradni a 2000-es évek elején is. Az EBM egyik része még inkább az Electro felé kacsingatott, az Electro Industrial és később a Futurepop rátettek még egy lapáttal, a darkos tinilányok és -fiúk nagy kedvére.

     Na, így volt.

 

A Trance-hangzás fő jellemzői

4/4, ez ok. Nagyjából 130 és 160 bpm közé tehető a sebessége (vagyis a lüktetése), és 16 vagy még inkább 32 ütemenként változnak a szinti-frázisok, vagyis az akkordok. Nem nagy változás és az akkordot is csak óvatosan említem, általában 1 hang oktáveltolással, majd egy kisterccel, esetleg izgalmasabb esetben egy kvarttal is lejjebb, feljebb ugrik a nóta „dallama”. Nem ez a lényeg, tudjuk. Mégis, a House komplexitásával szemben itt az egyszerű, de kellemes dallamokra, a harmóniára fektetnek nagyobb hangsúlyt. Egy jól megkomponált Trance-számban jó sok szintiszólam épül egymásra, egyesek phaser, mások nagy reverb effektekkel, hogy a telt hangzás és az „űrzene-jelleg” még inkább érvényesüljön.

     A gépek közül mindenképp megemlítendők: Roland TR-808 és 909, a TB-303 (eddig nem mondtam újat), aztán olyan szintik, mint a Roland JP-8000, a Novation Supernova vagy a Korg MS2000-e.

     A Rave-nél a nóták általában lassabbak, ez a klasszikus Trance-re jellemző főleg, időnként a Psy-alműfajcsaládban akadnak gyorsabbak is.

 

Mielőtt továbblapoznátok a Trance-alműfajok részletesebb kifejtéséhez, nézzetek rá a folyamatábrára is:

A Trance és az Industrial fejlődése és állomásai – történeti áttekintés (pdf-ábra)

 

És emlékeztetőül:

A House fejlődése és állomásai – történeti áttekintés (pdf-ábra)

A Breakbeat fejlődése és állomásai – történeti áttekintés (pdf-ábra)

A Techno fejlődése és állomásai – történeti áttekintés (pdf-ábra)