Tulajdonképp majd’ mindenki Szabó...
— mostanában, s nem csak Miskolcon élve!
Miközben, Lőrincem, a forradalmi év,
az őszirózsás Téged visszahorgaszt,
hogy egykori otthonodban legyél
(amúgy a Műegyetemet nyomod
rövid időre épp). MÁV-os fater
segít meg ebben, szólván arról is, hogy:
„Fiam, ez már valami nagy dolog!”
Lám, így vagy magad, ó! Mi engem illet:
bikatökű Spanyolhon eltemet;
míg stukák hullnak égő Guernicára,
forradalmár-paródiákat tolva
— s képemet, valahogyan, haza: nem —
eltengetem itten az életem.
(Egy úri hölggyel nékem könnyű ez;
bár ő is csak paródiámba’ járkál;
mint én az évben, mely halálörök már:
tart kilencszázharminchatos negéd —
jelenedhez nem leszek bűnsegéd!)

Tulajdonképp majd’ mindenki Szabó!
Bizony, Te is, de inkább az a durva,
hogy engem szintén ekként hejszenolnak.
Van még a Pista, Ernő meg a Zoltán
— e fényes sortól nehogy begazoljál! —,
s nem tudod még: Pistából kettő is
él Nálatok. Nos, a filmrendező lesz
belőlük egyik, másikuk... Ohó!,
Villonnál tűn’ el mint tavalyi hó.
Mégis, ki „feljő”, mindegyik Szabó az,
kis, gyáva-sunnyogón nem is Kovács!
Különösképp: ha sző, fon s nem takács...
S legszabóbb Szabót hívják Zsávolyának.

Tulajdonképp majd’ mindenki Szabó.
Az apja „efjét” ám e sok Szabónak!
Maholnap annyira elszaporodnak,
hogy Fodor, Berka meg a Vass Tibi
vál’ csak ki közülük mint nem ciki.

S azt mondod, azt mondom, hogy háború lesz?!
Háború van, Édes Úr! Már van is.
S ekként én akkor nem lehetek boldog,
továbbá nem megyek haza, ha ott lesz,
mégsem.
               De nem baj ez, hisz’ Obama
elnök már, vagy ha még nem is, csinos
képpel, feketén, eperfásan bólong.
Nem kell otthon halottfehér „pofám”,
vele az éterünk kiszínezett.

Nagy úrnak vendége leszek hát,
elfogadom hívásodat;
verseket mesélőknek szektát
kell csinálni. Víg másolat
úgy szület’ a társadalomról,
ha a Poétai Alom szól.

Éspediglen Miskolcon jó ez;
vas(s)ilag és ac(z)élilag
ez a város igencsak fejlett...
Vas(s)? — Tibi s István. ’Cél? — Kihagy.
Helyette? – Idősík-karambol!
(„Itt a Poétai Alom szól.”)

Én inkább, persze, rádióból,
nem feltétlen a helyszínen.
Előttem jáspisfényü óbor;
Ibéria mélyén „szinyel”
Desiderius. S mikrofonnal
teszi, ha szól Poét’-Alomban.

Hol a náthában dekkolok már?!
— ezt kérded, jól értlek, Uram?
(Fiam lehetnél, ha nem kozmál
randijára régi magam:
tizenöt esztendős nagygyermek... —
líra-olajon „égni” merjek!)

S hogy tényleg hol dekkolok? Mondom:
láznapfényes most az időm,
narancsokat, bikákat ontok
képeimben. És, Mosieur,
ott vagyok honn országos szinten,
hol minden poéta-lom nincsen.*
    
De egyszersmind Nálad időzöm.
Miskolcon búg a lényem, ó!
Itt: zár élet-boltom, dizőzöm
lelép. Sok hegység lappadó.
Mellettem boldog, bús csoroszlya... —
A nőn is idő omladoz’ ma!
Így sorsom végleg haza öntöm,
vagyis hogy Borsodba huzok,
ott leszek költőkirály, döntnök
tinálatok; az a tuzok,
mi biztosan jobb száz verébnél. —
Ha még Poét’-Alomba’ élnél.

Különben itten háború lesz;
kétszeresen nehéz, bizony,
kilencszázharminchat, e „búszesz”;
kilengve mint halált iszom.
Így véglegest Nálad időzöm,
jövőre bármiféle zrí jön.

*Csak ha köhint, s az: újka „nátha”,
madárinfluenzába zárva...