Spanyolnátha művészeti folyóirat

Puskás Balázs

1. Bulvár

A temetőben állunk, megannyi halott celeb szelleme kísérti stábunkat. Szinte érezni a jelenlétüket — valószínűleg a kamera és a fények vonzották őket ide. Az áprilisi szél borzongató, mint Fási Ádám hangja. Az évtizedek óta itt álló fák baljósan borulnak a sírok fölé, melankóliájuk úgy nehezedik ránk, mint Győzikére a hangnemek. Az egyik lanka tövében, mely meredekebben ereszkedik még a nézettségünknél is, egy frissen ásott sírgödör áll. Mellette a sírásó — Havas Henrik másodunokatestvérének a lányának az osztálytársának az egyik ismerősének az édesapja. Közelebb merészkedünk, s megpróbáljuk tőle megtudakolni, vajon nem éppen valamelyik nemrég elhunyt celeb fog-e a sírban nyugodni.

— Üdvözlöm, Kapócs Zsóka vagyok, a Celebsirató című műsorból.
— Jó napot! Sanyi.
— Milyen mély a gödör?
— 189 centi. Mint mindegyik.
— A celebeknek is ekkora gödröt ás?
— Igen.
— Nem gondolja, hogy ők mégiscsak nagyobbat érdemelnének, hiszen nem akármilyen emberek?
— Nem.
— Ööö... Ásott már gödröt híres embereknek?
— Biztos.
— Emlékszik, melyik évben halt meg a legtöbb celeb?
— Asszem 18-ban, a spanyolos évben.
— Júúj, akkor is voltak már celebek? Ez nagyon izgalmas. Mesélne róla?
— Nem.
— Akkor már csak egy kérdésem maradt. Tudja, ki fog ebbe a gödörbe kerülni? Véletlenül nem valamelyik közkedvelt sztárunk?
— Ez két kérdés.

 
2. Emós

A temetőben állunk. Mindig. Vihar közeleg. Széttárt kezekkel, arcunkat az ég felé fordítva próbáljuk kiüvölteni, ami fáj. A temető sötét és nyirkos, mint a szívünk — 14 hosszú éve kínlódunk már ebben a fájdalmas valóságban. Az egész világ ez a temetőkert. Bőrünk alá ivódott a frissen forgatott föld szaga. Rothadás, férgek, megsemmisülés. Mérhetetlen szeretethiány. Ide járunk időnként sírni. A gondozatlan halmokra görnyedve zokogunk. De most nem. Ma ünnep van. Elkészült az újabb gödör. Egy újabb szerencsés költözhet a fájdalomnélküliség, a nyugalom örök hazájába. A Mesterrel beszélgetünk, aki ezt a tökéletes gödröt alkotta.

— Milyen mély?
— 189 centi, mint mindegyik.
— Előfordult már, hogy kedve támadt belefeküdni?
— Igen, gyakran töltöm az éjszakáimat egy-egy gödörben.
— Mennyi idő alatt készül el egy ilyen műremek?
— Néha akár egy egész nap is kell hozzá. Nagyon kemény munka, de megéri. A csajok buknak rá.
— Gondolom. Te is gyűlölöd ezt a világot? Téged is gyötör a depresszió, úgy érzed, senki sem szeret, és legszívesebben kinyírnád magad?
— Persze, ki nem? Bezzeg régen még nem így volt...
— Régen? Mikor?
— 1918-ban például, a spanyolos évben. Az nagyon nagy volt. Rengetegen meghaltak. Csak úgy, érted?! Maguktól! Semmi öngyilkosság, semmi 60-70 évig tartó szenvedés! Azok voltak a szép idők...
(nagyot sóhajt, csendben, hosszan maga elé mered)
— Amúgy te fiú vagy?
— Azt hiszem. De nem nagyon érdekel a dolog.
— Megértelek.
— Ne haragudj, de borzasztóan depis lettem. Megint megrohantak az érzelmek. Most muszáj befeküdnöm az egyik gödörbe egy kicsit. Azt hiszem, sírnom kell.
— Persze, semmi gond. Megyek én is, keresek egy elhanyagolt halmot, ahol nyugodtan tudom sajnálni magam.