3.

Menj tovább a pusztult parton,
s aranymosókra lelsz —
Élnek még erre fiatal férfiak, kik életüket,
a karcsúra fogyó, majd telinagy holdak alatt,
szigetnyi sorssá mosták —
A széles meder meredélye mellett múlatták éveiket,
lágy részeiket némán sirató, szétnyílt s szemérmetlen
kagylókra taposva, hűlt helyekre gázolva, 
hágva partot, törve követ,
kutatva, mit a folyó magából kivet,
mosták a vizet, a hamis homokot, napra nap,
a víz fölé dőlő vastag fatörzsek lombkoronái alatt,
melyek — akárcsak ők az asszony után,
ki éjjelente várná őket nedves öllel, megnyalt szájjal —
halak csókjára,
egy sötét árnyék csókjára vágyva,
végül, hisz mi mást,
csak futó felhőt inni hajlanak a meder fölé —
Mind megérkezni akartak azok a férfiak,
de útjukat állta a sodrás, a part,
s a megvadult víz bőrükbe mart,
ölelve szorosan vastag derekuk,
annyi majdani bolygó fájdalom helyét —
           Nem az öröm szirénszóval teli ösvényét járták.
           Fukar fém után kutatva a hatalmas víz szélén,
           hömpölyögtették magukat,
           s éltek egy éberebb életet,
           aligritkán nézve a bőruhájú égre,
           mi úgy örvénylett köröttük,
           akár a fekete víz,
           akár sorsuk
                      életük vézna vázán —
      

4.

Ha a városba mégy, hová napi gondod ránt,
mint víz színén a víz, úszol az emberek közt —
ne bánd, ha arcukba tekintened annyi nem várt
közönnyel telít, hogy csak állsz egykedvűn s tehetetlen
a soktornyú város partján, a Tabán templomsárga falú
házainak mélykék árnyékában,
mert tovább lépned képtelenség:
leülsz a parti kocsma kertjében,
hol csavart törzsű fák itták fel a szerelmes tél
kristályitalát: a tavasznak küldte,
hogy adná át a nyárnak, gondolod —
Rendelsz, ahogy évek előtt s eztán is, borod
töltöd a decis pohárba, s ránézel a hullámok vájta
partra, a fakadó fákra: akárha először látnád őket:
oly kezdettelen, ok nélküli s céltalan,
oly tökéletesen s kimondhatatlanul boldog, amit látsz.
Hátadat a faragott köveknek vetve, pihensz
a permanens pusztulásban, útszélre dobva,
nem múló sebként a táj tajtékos testén —
           Mégis jobb így, hidd el, mint majdan a csontig,
           az igazságig lerothadt testtel:
           mert a halál hasa alatt, a föld súlya alatt
           nem nő az ember álma már tovább —