A Professor emeritus volt a legjobb kiskocsma az egyetem környékén. Koszos volt, büdös és olcsó. Vagyis kellőképpen lepukkant ahhoz, hogy méltó ellenpontját képezze az egyetem fontoskodásának. Ide tértünk be Blazsej komámmal, odafészkelődve a négy sarok egyikébe, idegesen igazgatva a testünkbe izzadt alsóneműnket.
 Mit iszol? — kérdi vészjóslóan Blazsej.
 Naná, hogy sört! — felelem, pedig cseppet sem naná, merthogy két óra múlva vezetek. Vezetni tanulok.
 Hát akkor... - és már meg is indul az az okfolyamat, melynek eredményeként két korsó jéghideg keserűség indul meg gyomrunk feneketlen mélységei felé.
 A nyitott ajtón keresztül agresszíven belehel a párás hő, törölgetjük homlokunkat, jól tudva, tök hiába: két perc és újra vízben ázik. Létezésünkön eluralkodik a nedvesség. Úgy lebegünk a 600 °C fokos, már-már cseppfolyós légben, úgy gurítjuk a 10 °C fokos malátalét, úgy szívjuk a légkondi (<- eufémizmus) szűretlen 20 °C fokos levegőjét, úgy hűtjük olvadó testünket a 36,5 °C fokos sztenderdre, mintha tengervízben lebegnénk, tengervízben, melyből épp csak az orrlyukunk lóg ki, épp csak egy kis oxigént lélegzendő.
 Na, most mi van ezzel a kislánnyal? — kérdi vészjóslóan Blazsej.
 Folyamatosan vele álmodom — mondom. Aztán elmesélem, mit álmodok már vagy két hete, minden éjjel.

***

Otthon vagyok, tompa kussban, melybe beleszűrődnek a ház apróbb-nagyobb zajai. Azok is csak úgy, mintha vattával dugtam volna be a fülem, csak úgy, tompa kussban. Belépek a nagyszobába, anyám ül ott, ül a fotelben, tévét nézve: délutáni szieszta. Szorongok és kellemetlenül érzem magam. Nincs rajtam más, csak egy ódivatú, fáradt fecske, mely öltözék nemcsak láttatni engedi, de kihangsúlyozza selejtes testem selejtes voltát: egy kis háj itt, egy kicsi ott stb.
 Anyám felnéz és rám mosolyog. Miért visel keménykalapot, nem tudni, mindenesetre természetesnek vesszük. Leülök a fotel karfájára, ráülök a távirányítóra, a televízió kikapcsol. A képernyőt mindketten nézzük tovább, s ez láthatólag leköt bennünket. Egy idő után már csak a csendet érezzük, de azt nagyon. Nem lehet tovább húzni. Meg kell kérdeznie.
 Na, most mi van ezzel a kislánnyal? — kérdi vészjóslóan anyám.
 Folyamatosan vele álmodom — mondom. — Amúgy fogalmam sincs.
 Tapintatból nem néz rám. Úgy csinál, mintha a képernyőt nézné. Pedig ki van kapcsolva. Én is úgy csinálok, mintha a képernyőt nézném. Pedig ki van kapcsolva. De hát ez most természetes. A szám kezd legörbülni. Nincs mese.
 Na, és szereted te azt a kislányt? — kérdi...
 A szám kezd legörbülni. Nincs mese. Próbálom palástolni. Anyám úgy csinál, mintha a képernyőt nézné. Én is úgy csinálok, mintha... Pedig ki van kapcsolva. Pedig... De hát ez most természetes. De hát...
 A szám kezd legörbülni. Mit legörbülni, hiszen már bőgök, folyik a könny orromon-számon, tocsogok a könnyben, a takonyban, mit görbül, hiszen már rég eluralkodott létezésemen a nedvesség, a forró könny, a forró sós víz, beborít mindent.
 Bólogatok.
 Anyám úgy csinál... Én is... Pedig... De hát...
 Anyám megsimogatja a kezem. Érzem, mennyire végtelenül szeretem.
 Kérsz egy camapari juice-t? — kérdi…

***

A Professor emeritus volt a legjobb kiskocsma az egyetem környékén. Koszos volt, büdös és olcsó. Vagyis kellőképpen lepukkant ahhoz, hogy méltó ellenpontját képezze az egyetem fontoskodásának. Ide tértünk be azon a téli estén Blazsej komámmal, odafészkelődve a négy sarok egyikébe, idegesen hámozgatva magunkról kabátot, sálat, sapkát.
 A Professor emeritus sajátságos elnevezését a tulajdonosnak köszönhette. A Professzor úr maga is a jogi egyetemre járt, vagy tíz évvel ezelőtt, jobban mondva az egyetem mellé, egész pontosan a Professzor emeritusba, ami akkor persze még nem volt Professzor emeritus, hanem valami „Ilcsi Presszó” vagy „Bözske Presszó” vagy valamilyen más bukolikus csengésű női néven futott. A Professzor úr utálta az egyetemet, de nem akarta otthagyni. Egyrészt, mert dolgozni is utált, másrészt pedig azért, mert ha nem végzi el, az apja, aki eléggé ki volt tömve, nem vette volna meg neki a diplomaosztóra beígért lakást és autót. Elvégezte hát summa cum laude, eladta a kocsiját és megvette belőle a Professor emeritust. Az ablakpárkányra kipakolta régi tankönyveit mint dekorációt, a lambériázott pult fölé meg kiaggatta a bekeretezett diplomát. Sok volt itt a régi és újdonsült joghallgató, de a Mester valószínűleg még az Ilcsi-érából maradt itt.
 A Mester magától értetődő módon azért Mester, mert festő: le sem tudná tagadni, hisz mindig festékfoltos köpenyében ugrik le a műteremből, lazítani egy kicsit. Eleinte nem értettük a Mestert, nem értettük, mit keres itt egyedül egy hatvanas, hosszú hajú, szakállas férfi, festékes köpenyben, egy korsó jeges vizet iszogatva. Úgy búsult bele a korsó vízbe, mint aki vízbe akarja fojtani a bánatát. Később megtudtuk, hogy öt éve felhagyott az alkohollal, mert volt egy infarktusa, azóta egy kortyot sem iszik. A kocsma légkörét viszont, állítólag, nem tudja nélkülözni, ezért lejár néha, lazítani egy kicsit.
 A Mester nem mindig jött egyedül, gyakran kísérték el a tanítványai, általában mutatósnál mutatósabb lányok. Te voltál közülük a legmutatósabb. Talán ezért is voltál a kedvence. Talán ezért is tudtad úgy megbántani.
 Ültünk ott Blazsejjel, szánkat mozgatva, beszélgetést mímelve, valójában azonban csak téged nézve, megbabonázva. Az első perctől fogva szenvedtem a szépségedtől, ahogy bevonultál, szerényen, de figyelmet parancsolóan, ahogy helyet foglaltál (mert te nem leültél, hanem elfoglaltad a helyed az adott térben), ahogy szétgomboltad elképesztő melleden a prémgalléros irhakabátot, és elkóborolt tekintetemet elkapva ördögien széthúztad arcodon azt a két vörös húscsíkot: rám mosolyogtál. Az első perctől fogva szenvedtem a szépségedtől és megijedtem, megijedtem, amikor összevesztél a Mesterrel, aki nagyokat csapkodva kiviharzott a Professorból, te pedig nyugodtan rágyújtottál még egyre olcsó cigarettádból, majd rám emelted várakozó, de cseppet sem segítőkész tekinteted, megijedtem, mert tudtam, hogy most nekem kell lépnem, és megijedtem, mert tudtam hogy kevés vagyok. De a tekinteted meggyőzött arról, hogy nem, hogy nem én vagyok kevés, legfeljebb csak te vagy sok.
 Úgyhogy megpróbáltam, felálltam, odaültem, beszélgettünk, meghívtalak, rágyújtottál, fizettem, felmentünk, ittunk egyet, levetkőztünk, aztán már nem volt többé te meg én, már csak mi voltunk...

***

A városon eluralkodik a nedvesség. Termékenyítő, fülledt, buja nedvesség. Kilépünk a Professor emeritusból, keressük a helyünket az utcán. A forró eső csak úgy ömlik, orrán-száján, beborít mindent. Különválunk Blazsejjel, bár együtt haladunk, egymás mellett: a sűrű eső függönyként, még inkább buraként választ le bennünket a külvilágról, így egymásról is. Aztán a Kálvinon tényleg elválunk. Ő a 47-essel döcög tovább, én pedig egy Fiat Tipo Grandturismóval, turbó dízel, az 1989-es év autójával, amint azt oktatóm, Teller Ede bőszen igyekszik hangsúlyozni. 2005-ben. Beszállok, igyekszem megtalálni a kormányt. Kis idő elteltével sikerül is. Annak a felhőtlen tudatában hallgatom végig az indulás előtti időhúzó (benzinspóroló) hegyi beszédet, hogy ha beüt a gáz, úgyis őt büntetik meg (mint oktatót) és nem engem. (Akkor még nem tudtam, hogy engem is). Néhány anekdota névrokonáról, a nagyszerű atomfizikusról, rövid dicshimnusz a Fiat Tipo Grandturismóról (turbó dízel), mely az 1989-es év autója volt, aztán: 1. gyújtás, 2. kézifék kiold, 3. balra néz, 4. középső visszapillantóba néz, 5. index balra, 6. egyes, 7. kuplung föl, gáz le, csúsztat, 8. kettes stb. És már neki is lódulok cikkcakkos ámokfutásomnak.

***

Na, ez most mi volt, Szalai úr? — kérdi Teller Ede. Igyekszik visszanyomni a szívét a mellkasába. Én meg csak pislogok hülyén. Azon rágódom, vajon áttülekedik-e az ordenáré sörszag a rágómon.
 Átnyúl balkezével a kuplungra, átveszi az irányítást, félrehúzódik a járdaszélre.
       Tőled jöttem aznap délután. Hát hogy tudtam volna koncentrálni! Ezek után. Utánad. Délután. Az után a dél után, amit veled töltöttem, nálad, benned töltöttem. Képtelen vagyok koncentrálni, amíg érzem magamon az illatod. Amíg érzem az arcomból párologni lábad közének illatát. Amit nem képes elnyomni a szappan, a sörszag, a pesti utcák szén-monoxidja, a budai kertekből őrjöngve kiömlő bodzavirág-illat együttvéve sem. Nem képes elnyomni ezt az illatot: újra és újra felkacskaringózik az orromba, emlékeztetve a testedre, rád, pontosabban ránk, emlékeztetve arra, hogy nincs többé mi, hogy véget vetettél nekünk, már csak én vagyok és te vagy.
       Amikor látja, hogy húsz méterre van a piros lámpa, már ne nyomja a gázt, hanem vegye le róla, kuplung és fék, világos?- sulykolja Teller.
       Ma kicsit indiszponált vagyok. - mondom.
       Azt vettem észre. Gyanúsan indiszponált. — dohog szegény Teller. Ismét nálam a kormány és a pedálok. Bár ne lennének. Most szeretnék hátradőlni és csak utazni. Szeretnék csak a budai kertekből őrjöngve kiömlő bodzavirág-illatra összpontosítani, az autót belülről is, nyitott ablaknál is majdnem szétvető cseppfolyós párára összpontosítani, a néha-néha becsapó, forró esőcseppekre, a könnyeimre.
       Könnyezik a szeme, nem kéne magának szemüveg?
       Nem kéne. Nekem csak te kellenél. A mi kellene. De annak véget vetettél. Fölálltál az ágyból, hátat fordítottál nekem, szembe fordultál az ablaknak, szembefordultál a városnak, a napfénynek, nem törődtél vele, meglátja-e valaki: anyaszült meztelen vagy. Rágyújtottál, még mindig háttal nekem, én elérzékenyülve csodáltam hideg fenekeden a lepedő rózsaszín lenyomatát. Még hatása alatt voltam a mi eufóriájának, de az ablaknál már csak te álltál. Aztán közölted, hogy az ágyon csak én fekszem. Aztán lassan megéreztem, hogy tényleg. Ne kérdezzek okokat. Nem kérdezek, jól van. Tudom, hogy nincs oka, csak kevés vagyok. Te meg sok.
       Na jó, mára elég volt, Szalai úr, cseréljünk helyet! — Teller Ede bosszús.
       Fuldoklom a szagoktól, fuldoklom a visszapillantón hintázó wunderbaumtól, az eső növényszagú páráitól, lábad közének illatától, az illattól, melyet egyenletes adagokban izzadok ki magamból, a bőrömből áradó cigaretta- és sörszagtól, a budai kertekből őrjöngve kiömlő bodzavirág-illattól, szemem vörös és vizes, könnyeim a verejtékkel egyesülve indulnak meg a szám széle felé, fuldoklom a hangoktól, a fékcsikorgástól, Teller Ede monoton feddésétől, a dudaszótól, a villamos csörtetésétől, fuldoklom az alacsonyan szálló káromkodásoktól, a lihegésedtől, lihegésed kéjittas emlékétől, a halk nyögdécselésektől, bluesosan meleg hangodtól, melyen minden kimondott szó felért egy szenvedélyes öleléssel.
       Most hogy én én vagyok, fuldoklom attól, aki és amennyi vagyok: én vagyok és kevés vagyok. Hazáig talán még kibírom, kibírom. Mielőtt végleg széthullok, hazáig talán még kibírom, kibírom, kibírom. Hazáig talán, addig talán, amíg érzem az arcomon tested fűszeres illatát, addig talán kibírom. Amíg érzem az illatod, addig talán nem lesz baj.