Az élet utolsó szakasza nem csak a haldoklás. Az utolsó mérföld nem más, mint az öregedésből eredő életmódot diktáló szakasz. Ennek fontos része a halál előtti rítus, az elengedés, amit nem béklyózhat a félelem. „Végre beláthatnánk, hogy a jó élethez szervesen hozzátartozik a jó halál, annak a tudata, hogy ez elvárható, és a jó halálra éppúgy fel kell készülni, mint az életre, amire sok évet és pénzt fordítunk az óvodától az egyetemig.” (Bitó László) 
      „A jó halál fogalmának jelölésére évszázadok óta a görög eredetű euthanasia szót alkalmazzák. A szó a görög mitológiából ered, ahol Thanatos &ndash Noxnak, az Éjszaka istennőjének egyik fia &ndash a Halál megtestesítője volt (eu jelentése görögül jó, illetve könnyű). Az oxfordi angol szótár 1708-as kiadása szerint az eutanázia szót először 1646-ban használták a világból való halk, könnyű, fájdalom és kínlódás nélküli eltávozás jelölésére. A jó halál és az eutanázia sok esetben azonos fogalmak, mégsem mondhatjuk azonban, hogy a kettő mindig egyet jelent. A jó halál elképzelhető anélkül is, hogy eutanáziáról beszélnénk, míg az eutanázia alig képzelhető el anélkül, hogy a jó halál fogalmáról ne lenne szó. Jó halálnak nevezhető például az is, ha az ember nem idő előtt hal meg, hanem mondjuk az átlagéletkort elérve, különösebb szenvedés és fájdalom, emberi méltóságának sérülése nélkül, álmában éri a halál, miután megtett mindent, amit képességei és lehetőségei alapján megtehetett, s a tőle elvárható módon gazdagította azt a szűkebb, illetve tágabb közösséget, amelyben élt.” A fenti idézet huszonhárom évvel ezelőtt jelent meg A jó halál című könyvben, mellyel a Gondolat Kiadó indította el a Pro és kontra című sorozatát. Az én életemben ez volt az első kötet, amiben arról olvastam: mit tilt a hippokratészi eskü? Ölhet-e az orvos? Ki döntsön élet és halál kérdésében? Vonatkozik-e az igazmondás kötelezettsége az orvosokra is? Van-e halálhoz való jog? Ér-e bármit is a szabadság élet nélkül vagy az élet szabadság nélkül? Szomorú-e, ha valaki meghal, és szomorúbb-e ennél, ha meg akar halni? Meddig tartható egy társunk az örök várakozás zsákutcájában, a szabadság morzsáit csipegetve, miközben például két méter megtétele sem más számára, mint vágyálom, ábránd? Igaz-e, hogy mindannyian az öröklét részesei vagyunk? Joga-e az embernek élni vagy kötelessége?    
      A jó halál című tanulmánygyűjtemény ütköztette a racionális és kevésbé racionális iskolák, orvosok, filozófusok, jogászok, pszichológusok nézeteit, véleményét. Nem ajánlott kész megoldást, de világossá tette, hogy a beteg emberrel &ndash legyen gyógyítható vagy gyógyíthatatlan &ndash emberhez méltóan kell bánni, tiszteletben tartva a döntéshez való jogát.   
      Az említett kiadvány megjelenése idején közel egy évtizede igyekezett meghonosítani a hospice-mozgalmat hazánkban Polcz Alaine pszichológus-író, akit ennek következtében ma már thanatológusnak aposztrofálunk. A hospice lényegét Az utolsó mérföldben így összegzi: „A hospice három iskolából tevődik össze. Az egyik calcuttai Szent Teréz anyáé, ami lényegében szeretet adása és szeretettel segítés. A másik Cecil Saundersé, aki a megfelelő környezeti és farmakológiai palliatív kezelést kidolgozta. Nem gyógyítunk, de azt mondjuk, a palliatív kezelés legyen minél tökéletesebb, tehát a hangsúly a test kezelésén van. Ne felejtsd el: az infúzió tulajdonképpen etetés-itatás. Palliatív: betakarni, óvni, gondozni. De hagyni meghalni idejében, az emberi méltóság megőrzésével. Elizabeth Kübler-Ross iskolája azt mondja: szembenézünk a halállal, beszélünk róla, búcsúzkodunk, rendbe tesszük a dolgainkat. Próbáljuk, de sem a magyar értelmiség, sem az átlagpopuláció nincs fölkészülve a halál fogadására. Legjobban a földközelben élő ember fogadja az elmúlást, mert a természeti környezetben mindennap találkozik vele.”
      Az 1997-es egészségügyi törvény beiktatta többek közt a betegnek azt a jogát, hogy az ellátást visszautasíthassa. Ám nem legalizálta sem az aktív, sem a passzív eutanáziát. Magyarán: nem hagyott jóvá egyetlen olyan beavatkozást sem, ami a fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életét részvétből direkt módon, illetve cselekedetek elmulasztásával kioltja. Aztán jött Bitó László, az Amerikából hazatelepült orvos-fiziológus-író (és a szó számos értelmében szabadságharcos). Alkotott egy biblikus trilógiát, melynek 2002-ben ismerhettük meg harmadik részét, A Názáreti Izsákot: szerinte Jézus halálrítust vállalt az újjászületésért, mert úgy érezte, újra kell kezdenie egy halálfélelem nélküli életet.
      Ebből a gondolatból bontakozott ki egy új fogalom, az eutelia. Ez egyben a „Nincsen nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja a barátaiért”-jézusi parancsolat aktualizálása is. Kitágítva az értelmezési lehetőségeket, ez a norma nemcsak azoknak ad feladatot, akik például égő házból menekítik ki a szeretteiket, hanem azoknak is, akik dolgukat elvégezvén a földön, békében és megelégedetten kívánják átadni a helyüket az utánuk következő generációnak. Ám még mielőtt az „őrségváltás” megtörténne, a távozók és a maradók együtt ünnepelik meg az életet.      
      Az orvos-író 2003-tól tovább kutatott, 2005-ben napvilágot látott új kötete, a Boldogabb élet-jó halál, ezzel az alcímmel: Eutelia — eutanázia. 2006-ban társadalmi vitát kezdeményezett a témáról. Többek közt azért, mert nyilvánvaló volt, hogy Magyarország-szerte folyik az eutanázia, még ha leplezik is, ezzel párhuzamosan pedig a beteg önrendelkezési jogát több paragrafus gátolja.
      Tovább kristályosodott az eutelia fogalma, ami jó véget jelent. Az alkotó ma így értelmezi ezt Polcz Alaine számára: „az eutelia nemcsak arról szól, hogy akár a legjobb prognózis alapján az orvosra bízzam-e a döntést, hanem hogy élhessek önrendelkezési jogommal. Utam végén, amikor tudom, hogy hamarosan mindenképpen ki kell lépnem az életből, nemcsak az orvosi előrejelzés alapján kell döntenem. Attól kezdve sokkal inkább olyan tapasztalt emberek segítségére van szükségem, akik a szenvedés enyhítésének is és a kilépés művészetének is a szakértői. Annak, hogy miként lehet békésen kilépni az életből. Van a te utad, a hospice útja. A másik út a szenvedés, a haláltusa megrövidítésének útja: végül is &ndash- ha kell &ndash az eutanázia. Az eutelia elfogadja mind a két utat. Tulajdonképpen csak a törvénytelen, sebtében végrehajtott eutanáziát ellenzi. Vagy amit álszent módon passzív eutanáziának nevezünk: például a lélegeztetőgép kikapcsolását, vagy a mesterséges táplálás leállítását.” 
      Ebben az évben aztán Polcz Alaine és Bitó László úgy határozott: azzal is segíteni akarják egy majdani, hazai eutanázia-törvény megszületését, hogy beszélgetéseiket írott formában is a nagyközönség elé tárják. Sürgette őket az idő. Polcz Alaine húsában ugyanis &ndash Radnóti Negyedik eclogájával szólva &ndash  több ponton kinyílt „a rettentő virág”, a rák, és ő úgy döntött: csak olyan kezeléseknek veti alá magát, amik mellett megőrizheti a tiszta tudatát. A tekintetben, hogy mikor jelenthető ki: „futásomat elvégeztem, a harcomat megharcoltam, a hitet megtartottam”, az elvek kezdetben nehezen összebékíthetőnek tűntek. Ennek az volt az oka, hogy a felek másképpen értelmezték a spiritualitást. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, a lélek és az agy küzdelme kezdődött el, közben csodálatos mondatok szikráztak fel. Polcz Alaine egyhelyütt így fogalmazott: „Ez a küzdelem a test és a lélek között. Ez az agónia, ami görögül harcot, küzdelmet jelent. Ezt a harcot szenvedem a biosz és a dzoé egységeként, a kozmosz részeként. Halálom csak része az egésznek.”
      Hogy mi lett a vita vége, azt nem árulom el. Javaslom, olvassák el ezt a 175 oldalt azok is, akik azt gondolják: az ember nem érett arra, hogy meghozza a saját haláláról szóló döntést, és böngésszék végig azok is, akik az ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Én egy dologban minden eddiginél jobban megerősödtem. Abban, hogy Polcz Alaine és Bitó László bátrak és szabadok. A saját halálom mikéntjével kapcsolatban viszont elbizonytalanított Az utolsó mérföld. Vagy inkább elgondolkodtatott. Így járt a maga sorsát vizsgálgatva a mű szerkesztője, Szigethy András is. Fel is vetette a kötet bemutatóján: lehet-e jó az a könyv, amelyik elbizonytalanítja az olvasóját? Ahogy végül ő, úgy én is az igenlő választ támogatom.  „Mert önmaga csak az lehet, / aki mások helyett valamit magára vállal, / s az nyeri el az életet, / aki új játékba kezd a halállal.” (Vas István: Rapszódia József Attiláról)