Rettegsz. Nem az kezdődik el,
amibe fogtál. Mindig rád esik
valami, választás talán. Ha sétálsz
a kertben, rád potyognak az
almák, fejek a fejedhez. Ezen
a ponton magamról is beszélhetnék
akár. A szívem rossz, ráteszed
a kezed, mintha a ritmushibák
ugrasztanák ki a nyulat a bokorból.
Ha nyúlnak a félelmet nevezzük,
vagy a lényeget hívjuk annak. Ez
egy lényeges pont, mondod, le
kell fényképeznem a hátad egyetlen
anyajegyért. Ez egy lényeges pont,
miután kattintottam, megnyomom
a hátadon is azt a gombot. Rögzítjük
egymást. Újra átugrik egy kockát
a szív, rossz vetítőgép, most ne
vess árnyékot kezeddel, kérlek.
Bontsuk meg az idillt, ha egyszer
ölünkbe dobták. Magadhoz
húzol. Fejem a fejedhez, potyogjon
ki minden, ne gyűjtsük többé
ezeket a pontokat.

Nem szemezek a villamosozó,
villanó vállú fruskákkal, nem szórok
ölükbe gyöngyöt, kontaktlencsét. Nem nézem
harisnyájukat, voltak-e szemfelszedőnél.
Őrizem a sajátom. Ahogy a tekintetem
üvegesedik, elég nekem tudni,
szemfoguk éles, ha sokáig nézem őket,
belém hasítanak. Inkább a régi lányokra
révednék, egymásba kulcsolnám az emlékek
láncszemeit, kötném a csónakomat a révhez,
bekötött szemű hajós. Csobbanásról felismerem
a követ, az öngyilkost, a balinólmot,
tudom, hogy repülnek szét a cseppek,
az üvegcserepek. A magára hagyott
vizet, embert, lakást úgyis feltörik.
A csónak ringat, a folyó kiissza belőlem
a vizet, mintha combok préselnék ki
belőlem a szuszt, szétgurul minden,
egy marék üvegszem.