Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mester Zoltán

Keresztek

Öt éves lehettem, a németek már kimentek az országból, az oroszok meg éppen berendezkedtek a hosszas vendégségre, de ezt akkor még senki sem sejthette. Számomra izgalmasak voltak a sápadt, pattogó és parancsoló hangú német katonákat felváltó, kipirosodott, majdnem horvátul beszélő ruszki szoldátok. Amúgy ez az egész háború dolog nem tudott meghatni. Ez valószínűleg előrelátó nagyapámnak volt köszönhető, aki kérhetetlen szigorával mindenkitől megkövetelte, legyen az rokon, vagy katona, hogy a házban, előttünk háborúról egy szó sem eshet.
      
Mi a falu úgynevezett krobóttelepén laktunk. Nálunk így hívták a horvátot: krobót. Azt hiszem, nem volt ebben a szóban semmi gúny, vagy lenézés, egyszerűen a szokás, meg a sors úgy hozta, hogy a betelepülő horvátok egy domboldalra építkeztek, a falu hallgatólagos beleegyezésével. Igazi kis falu volt ez falun belül. Azért mindig is küzdöttünk az elszigetelődés ellen, végül a háború igazolt minket. Amikor az oroszok bejöttek, valami szerencsétlen véletlen folytán egy tiszt úgy határozott, hogy a domboldal a fekvése miatt megfelelő egy kisebbfajta helyőrség kiépítésére, hát az erre kijelölt katonáikat elszállásolták az üresen maradt házakba. Az utolsó egy év alatt kihalni készülő telep újra életre kelt, és megtelt az orosz nyelv recsegésével. Elhagyott ház volt bőven, rajtunk kívül csak négy család élt ott. A mi házunk volt mindközül a legnagyobb, ennek ellenére meglehetősen zsúfoltan éltünk. Az utolsó mozgósítások idején, mikor fontosabb volt a föld ágyúzása, mint ápolása, minden használható, dologképes férfit besoroztak katonának  köztük apámat is, hogy álljanak a német meg az orosz hadtestek közé, és minden használható, dologképes nőt elvittek a városba, a hadianyaggyárba  köztük anyámat is, hogy gyártsanak olyan dolgokat, amik segíthetnek a férjeiken. Én akkor láttam a szüleimet utoljára, amikor szitkok és ütlegek közepette felterelték őket egy teherautóra, és ők csak néztek ránk némán, nagyapám meg dörmögött valamit, és hátat fordított a távolodóknak. Később meg munkaszolgálatra vitték el a maradékot. Nagyapám mindig is egyfajta nem hivatalos vezetője volt a közösségnek, sőt egy idő után már az egész falunak. Bár nem volt tanult ember, mégis mindenki megbízott paraszti igazságosságában, a kor adta tapasztalatban, és tehettek bármit is az egymást váltó kormányok által kinevezett vezetők, fenyegetőzhettek akárhogy, a falu népe mégiscsak nagyapám szavát fogadta el törvénynek. A telep elhagyott gyerekei, fiatal lányai magától értetődőnek tartották, hogy oltalmat remélve napról-napra egyre sűrűbben bukkanjanak fel nálunk, míg végül beköltöztek hozzánk. A fiatalokat leszámítva megszállt nálunk a két Ljubomir nővér, akik még a háború első évében vesztették el férjeiket, legalábbis esti imáikból ezt halottam ki. A fiatalabbat mi csak Rózsának hívtuk  ő volt a szebb, a vékonyabb, a csendesebb. Ha egy hercegi családba született volna bele, ott is megállja a helyét azzal a szokásával, hogy a legapróbb hangra is elpirult, ha szólították. A másik nővér, Katinka, húga szöges ellentéte volt. Nagyhangú, egészséges, mintha szántszándékkal hangoztatná termékenységét és életkedvét. Nem sok hajlandóságot mutattak arra, hogy új férjet keressenek maguknak, és a háború évei rajtahagyták nyomukat az arcaikon. Eddig jól megvoltak kettesben, de mint az állatok, valószínűleg érezték a veszély kéretlen közelségét, és jobbnak látták, ha hozzánk szoknak, segítve nagyanyámnak a ház körüli teendőkben, és az etetésünkben.
      
Én csak Ivánnak hívtam őket, mert számomra minden második orosz Iván volt. A közvetítő szerepét nagyapám vállalta el. A sajátos horvát nyelvezetünk mellett ugyanis csak Ő tudott valamit oroszul. Cibálták magukkal mindenhova, fordítani, vagy megalázni, és csak azért tűrte néma megadással a katonák dorbézolását, és önkényes rekvirálási törekvéseiket, mert néha kenyeret, vagy tyúkot tudott haza hozni. Ilyenkor betódultunk a konyhába, akármikor is ért haza, és tehetetlen várakozással néztük, ahogy nagyanyám kínos lassúsággal készíti el az ételt. Keveset zargattak minket, mégis, minden este nyitott, és vörösre dagadt szemekkel lestük a fehérre meszelt plafont, meg a falon függő feszületet, és összerezzentünk minden egyes zajra, ami az utcáról beszűrődött. Nagyapám ezekben az időkben semmit sem aludt, én legalábbis egyszer sem láttam, hogy egy pillanatra is lehunyta volna a szemét. A pártfogói a nap legváratlanabb óráiban lepték meg, hogy őrült ötleteikkel zargassák. Álmatlanul eltöltött éjszakákon gyakran néztem az ajtót, és a küszöb alatt beszivárgó gyertyafény táncát, és nem kellett az egyre hidegebbé váló fán átlátnom ahhoz, hogy tudjam. Nagyapám kint ül, hátát a kemencének támasztja, pipázik, és azon töri a fejét, hogy mit szerez nekünk enni. Nagyanyám néma társa volt a céltalannak tetsző virrasztásban. Volt három ruszki, akiktől különösen rettegtünk. Valahonnan az Urálon túlról származhattak, visszaemlékezve keleti népmeséimre, mindig így képzeltem el a fagytól ragyás, és a naptól korhadó arcú parasztokat. Ők voltak a leggyakoribb vendégeink, az ember gyomra összerándult, ha a savas bortól bűzlő szagukat megérezte. Nagyapám állandó céltáblája volt ok nélküli megalázásaiknak. Közülük is kitűnt az, amelyiknek egy mély vágás szelte át az állát, le egészen a nyakáig, ahol is a seb eltűnt az inge alatt. Volt a telepnek egy közös lelence. Senki sem tudta, hogy került ide, vagy mikor, de etette mindenki. Egy vasárnap aztán, talán bátorságát fitogtatva, kövekkel dobálta meg a szénakazal tövében fetrengő katonákat. Mi csak egy rövid sorozatot hallottunk. Mire kimentünk, a sebhelyes megfogta a testet, és a kabátjánál fogva felszögezte az egyik kapura. Ott volt addig, míg nagyapám éjjel kiosont, és eltemette az üres tyúkketrecek mögött.

Végül is megtörtént. Kapituláció, és mégis, a levegőben bennragadt az a fojtogató köd. A lányok az ágy alá feküdtek, nagyanyám leterítette őket egy pokróccal, mi, fiúk az ágyon húztuk össze magunkat, a nővérek öleltek minket, és a penészes ruha szövete most megnyugtatóan és békésen simult arcunkhoz. Nagyszüleim a konyhán voltak, ott várták a belépőket, a három urálit. „Mleka, mleka” kiabálták tört horvátsággal „topla mleka”. Aztán tojást. „Papa, papa” csak papázták nagyapámat, személyeskedve, mintha ezer éve ismernék egymást. Rászállt egy légy nagyapám zsebórájára, ami az asztalon pihent. A sebhelyes rávágott a puskatussal, az óra darabokra tört, a kifacsart légy nedve valószerűtlen mennyiségben folyt rá a törött darabokra. „ Na, papa, meghalt a masinisztád, a mozdonya meg ledöglött”. Nagyapám hangját nem hallottuk, nem szólt egy szót sem. A földre lökték, a ráncos arcba belenyomták a gépfegyver csövét. Az egyik orosz röhögött, aztán bégetett, hangosan, és a mutató ujját lassan elhúzta a nyaka alatt. Nagyanyám felsikoltott, ezek el akarják vágni a torkod… nagyapám megadóan bólintott, felállt, az egyik orosz kikísérte. Csend, csak nagyanyám zihálása hallatszott. Majd rövid sorozat. Nagyanyám felsikoltott, neki esett az oroszoknak, de azok a földre lökték. Bejött nagyapám, maga után vonszolva egy bárány szétlőtt tetemét, az őr utána. Nagyanyám szótlanul felállt, és neki állt a tetem megnyúzásának, kibelezésének, a konyha közepén. Pirkad mire a katonák az öregeket maguk előtt tuszkolva benyomultak a szobába. Mi riadtan néztünk rájuk, tehetetlenül, Katinka ijedten kapaszkodott belém, ölelt magához, szorított, régi erejét ölve bele ebbe az ölelésbe, a régi pirosság elszállt az arcából. Nagyapám könyörögött, remegett, a sebhelyes ráfogta a géppisztoly, majd kicsit megemelve belelőtt a falba. Rózsa felállt, és kiment az egyik orosszal. A sebhelyes vakkantott valamit a társának, odaadta neki a fegyverét, és megragadta Katinkát. Én ordítottam, becsuktam a szemem, két pofont hallottam, Katinka zokogott, majd valamilyen ellenállhatatlan erő megragadott, lerántott az ágyról, kivonszolt a szobából, ki az udvarra, a por és a könny sárrá dagadt az arcomon, közben ordítottam és bőgtem.

Mire kinyitottam a szemem, véget ért minden. Mindkét nőt keresztre feszítették. Nálunk így hívták azt, amikor megerőszakoltak egy horvát nőt. Ebben a két szóban számunkra benne volt minden. A legszörnyűbb, a tehetetlen ártatlanság, a tétlenség torokdagasztó dühe, ami összekeveredik a fájdalom penészes hullámaival. Valami megmagyarázhatatlan erő, ami semmibe veszi mindazt, ami szent. Én végignéztem, ahogy Rózsa némán és dacos magabiztossággal szedegette ruhája foszlányait, ahogy meztelen talpa rozsdavörös foltot hagyott maga után, ahogy nagyapám a kapufélfának dőlve bámult el, el, valahova messze, nagyon messze. Én még mindig szorítottam. Szorítottam egy bokát, Katinka bokáját, aki csupaszon, tágra nyílt tejüveg szemmel bámult rám, lila nyaka megadóan tartotta az ívbe feszült testet. Akkor láttam először meztelen nőt.