Bacchus városa, Szekszárd, hosszú évekig éltem
       dombok övezte, szelíd, nyugtot adó öleden.
Kószálgattam ezerszer szőlőid közepette;
       gyermeki képzeletem dús koloritja tüzelt.
Vén borpince-sorok szunnyadnak földbe lapultan:
       „In vino veritas” — homlokukon felirat.
Noé vesszejinek sokasult hada termi a nektárt,
       s ősz küszöbén a hegyet tarka zsivaj lepi el.
Földszintes kicsi házak, múlt fele visszamerengők
       őrzik Aliscum tűnt, foszladozó nyomait.
Egykori vára idővel semmibe hullt kövein zöld
       pázsit sarjad a Kert újkori fái alatt.
Néhai Béla király porait sem rejti e föld már:
       emlékét kegyelet nimbusza őrzi csupán.
Fenn Kálvária dombján három kőfeszület tör
       ég fele; mint koronát tartja fején a vidék.
Ott, hol a sík meg a halmok lágyan hajlanak össze,
       költőnk szobra felé női alak keze nyúl.
Háry vitéz csuda dolgai, harminc hős s a derék Kont
       általa lett maradó nemzeti, népi alak.
Nem Garaynk az egyetlen híresség; a patakhoz
       lejtős utca vezet: nagy Babits itt született.
Emléktábla fehérlik a házon, s múzeumában
       egykori tárgyai közt könyvei szelleme leng.
Künn a határban az úttól pár lépésnyire görnyedt,
       odvas szilfa mereng vészteli századokon.
Itt fogatott el mint brigadéros, a hős Balogh Ádám,
       küzdve-csatázva labanc vértesek elleniben.
Fönt Remetén, hova búcsúk napján tódul ezernyi
       lelki vigaszt kereső, Jézus temploma áll.
Megbillent, lekopott köveken szélmarta keresztút —
       gyertyák fénye körén — megfeketülve dereng.

Vas-szürkére meszelt
lábazatig lecsüngő
gyolcs ingükben gunnyaszkodnak
szőlődomb derekán a kicsiny,
görbe gerincű,
horpadozó présházak(
pókháló-okulárés,
vaksi ablakaikkal
összefolyó zöld foltként
látják csak lefelé a világot.

Hulló hajú, ritkás nád-kontyukba
aranyló hajtűjével
csiklandón-kacagó csillagokat tűz
éjről-éjre a Hold.

Hézagosan deszkázott szájukon át
rég holttá-feledett szüretek
színe-hagyott vígsága bugyog
hangtalanul,
s az elárvult pincék
mélylőn-mámoritó labirintusain
roskadt évek mind lazulóbb dongái között
a forrni-sosem-szűnő emlékezetek
cefréje erjed örökké.

Hajdani testes óborok
bágyasztó békéje szunyókál tétlen
a révedező présházak előtt,
s olykor a rőt felhők
dagadó sátra alatt
egy-egy ősi tücsök hegedűje
sirran időtlen az estbe.