A városról írok. Bevezetőt, ráhangolót, ismertetőt. A városról, ahol élek.
    Nem vagyok a város szülötte. Nyolcvan kilométerrel északabbra jöttem a világra, Kecskeméten, ahol — a kötelező kórházi bentlakáson túl — egy napot sem éltem. Nem emlékszem, mikor jártam először itt. Bizonnyal régen volt, még biztosan nem tudtam olvasni. Édesanyám húgára emlékszem, aki ide járt egyetemre, s akivel valamiféle nyári időben belaktam a várost. Végül a családom tízéves koromban ideköltözött: a városba, ahol élek. Tizenöt éven át megszakítatlanul itt éltem, aztán egy botor, meggondolatlan, egyszersmind nagyképű lépéssel máshová mentem lakni. Nagyképűen azt gondoltam, van élet a városon túl. Hát, nincsen. Nem tudtam elszakadni — megszakadni inkább. A hét kemény, Pest megyében töltött esztendő minden egyes ezredmásodpercében úgy éltem távol a várostól, akár a drogos drog nélkül. Önáltatás, hazudozás mit sem segített. A hét kemény esztendő végső soron felismertette velem, hogy nem vagyok kemény. Szentimentális vagyok és rajongó. Irracionálisan, sőt, már-már irreálisan ragaszkodó. Néhány — számomra, a saját létezésemhez elengedhetetlen — létezőhöz erősen, foggal-körömmel ragaszkodom. A végsőkig, ha kell. Az egyik ilyen létező a város, ahol élek.
Szeged. Egy város, ami nem különb és nem is rosszabb más településeknél. Egy város, amit választottam. Öntudatlanul és tudatosan egyaránt. Egy város, ami választásom által számomra mégis többé lett más helyeknél.
    A szegediség, miként a magyarság, mindenekelőtt választás kérdése. Választásé és elfogadásé. Aki elfogadja a város hangulatát (legelőször is azt, hogy egyáltalán létezik ilyen), magába építi és magából is épít belé, az szegedi. Ez az egyik lehetséges magyarázat.
    A másik egy játék, egy blöff: a gének emlékezete. Az én családom például a szélrózsa minden irányából származik, s ezek közt az irányok közt akad déli is, nevezetesen Szeged-környéki. Amikor tehát tízévesen Szegedre kerültem, voltaképpen hazatértem. A gének emlékeztek. És máig emlékeznek. Lehet, másra is emlékeztek volna, nem csak a szegedi miliőre, az élet itteni ízére, a levegő hasonlíthatatlan szagára; a Tisza széles hátán sodródó fatörzsekre; az úszóházakra a rakparton; a Széchenyi tér platánfáira, amelyek alatt tizenkilencben francia gyarmati szpáhik sorakoztak a korzózó dámák nagy, szemlesütős ámulatára; az alsóvárosi templom megejtő, évszázadokkal suttogó boltíveire; a Boldogasszony szobrára az iskola falában; a liget füvére terített pokrócokra; a panelházak közt meghúzódó kopottas játszóterekre; a körtöltésen sétáltatott kutyákra; a trolik hajnali visítására; a villamossínen szétlapuló kétforintosokra; az Anna-kútnál pillepalackokkal, kannákkal, üvegekkel sort álló polgárokra; a rekeszizom alá szoruló levegőre a SZVSE-pályán (ilyesmikre) — mindenre, ami volt és mindarra, ami lesz. Azt azonban már sohasem tudom meg, hogy a génjeim mi mást idéztek volna föl, ha másként alakul a sorsom. És már nem is lényeges. A lényeges az, hogy a szüleim, akik Szegeden ismerkedtek meg egyetemi éveik alatt, ide igyekeztek visszatérni később — szándékosan, szándéktalanul, valahogyan. Ezerkilencszáznyolcvanháromban aztán vissza is tértek. (Ami engem illet, még egy hazatéréssel tartozhattam valakinek, mert kétezer-ötben újra haza kellett térjek.)
   A bevezetőktől, ismertetőktől, ami voltaképpen ez a most íródó valami is lenne, általában elvárt a történelmi áttekintés. Bár nem csak a város szülötte, de történésze sem vagyok, azért igyekszem megfelelni az elvárásoknak. Azt tudom, és gyakorta elvillamosozok a Tisza Lajos körúti ház előtt, melynek homlokzati domborműve életben tartja eme tudásomat, hogy IV. Béla 1247-ben városként említi Szegedet egy adománylevelében, s ettől fogva az első tíz magyar város közt tartják számon mindig. Olvastam azt is valahol, valamikor, hogy a honfoglalás idején az ideérkező magyarok avar-bolgár lakosokat találtak ezen a területen. Mivel utánanéztem, elmondhatom, hogy írott forrás először 1183-ban említi a várost (Cigeddin). Tudom még, hogy Hunyadi Mátyás a királyi szabad város rangjára emelte, és a középkorban, valamint az újkor első évtizedeiben töretlen fejlődését a török hódoltság vetette vissza, mikor is lakosságának száma megcsappant, épületei megroggyantak. 1543-tól 1686-ig közvetlenül a szultán birtokaként tengődött, míg 1686. október 23-án a császári seregek vissza nem foglalták. 1719. május 21-én III. Károlytól nyerte el újra a királyi szabad város státuszt (ennek emlékére tartják minden esztendő május 20-a tájékán Szeged Napját), 1849-ben pedig rövid ideig az ország fővárosa volt.
    A leginkább meghatározó esemény Szeged életében, mondjon akárki akármit, mégis 1879 tavasza. A Víz. Abban az esztendőben, az akkor körülbelül hetvenezer főnek otthont adó települést a Tisza csaknem egészében elmosta, kis híján eltörölte a föld színéről. Nem először, bár ilyen mértékben példa nélküli módon, és mindezidáig utoljára. Alig akadt építmény, amely túlélte a folyó tombolását: 6800 házból 262 maradt lakható. Ez az oka, hogy a mai Szegeden igen kevés Víz előtti épületet találni.