Kovács Eszter Anna: Nincs többé kosztüm

(Körkép A Magyar Színházak XXI. Kisvárdai Fesztiváljáról)

Színházi előadás = olyan darab, amely egy történetet dolgoz fel aprólékosan elkészített díszletek között, jelmezbe bújtatott színészek játékával. A helyszín színházterem, esetleg szabadtéri színpad. Na persze… talán az ókori Hellászban. A mai színház már csak nagyon ritka esetben szól a kosztümös, díszlettel mindent szemléltető előadásokról.  

A nagyvárosi, pezsgő — nem egy esetben „sztárszínészeket” felvonultató — színház-élménynek is ismerője vagyok, ám a szívemhez legközelebb mégis városom által — immár 21. alkalommal — megrendezett színházi kavalkád, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja ( korábban Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja) áll. Nem egy darabról vagy társulatról szól az írásom, hanem körképet szeretnék adni az idei kisvárosi fesztiválunkról.

Műfaji megkötés nincs, sőt helybeli, avagy térbeli kötöttségek is megszűntek már. A színházterem vagy a szabadtéri színpad előjogai eltűntek, s előtérbe kerülnek a különös, furcsa helyszínek. Hisz miért ne lehetne stúdióelőadást tartani három IFA-platónyi homokbuckán a szabadban? Természetesen díszletek és jelmezek tömkelegéről itt sem beszélhetünk. No de egy merész helyszín nem feltétlenül jelent érdekes előadást, míg egy klasszikus helyszín sem garantál unalmas másfél órát.

A kassai Thalia Színház előadásában bemutatott Cyrano de Bergerac tökéletes példája a modern és a klasszikus találkozásának. A történet örökérvényű, melyet 21. századi köntösbe öltöztettek. A „szokásos” díszlet ezen az előadáson nem létezett. Egy-egy kellék néha előkerült, a jelmezeket leginkább az eklektika jellemezte: a '90-es években divatos „holdjáró csizma” és a francia testőr-egyenruha néhány darabja együtt jelent meg. Ez mégsem okozott zavart, poén és fricska volt a szóviccek mellett. Ráérezhetünk az akkori kor hibáinak és mai kirekesztő hozzáállásunknak a párhuzamára (Cyrano de Bergeracot, a nagyorrú lovagot egy rozsdás hordóban égő tűz mellett láthatjuk, mint hajléktalant, mivel túl nagy az orra, nem szépségideál, így tehát ki vele!)

Nemcsak a képszerűséget elősegítő díszletek fogyatkoztak meg, hanem az előadást játszó színészek száma is néhány esetben egy kezünkön megszámolható. Vannak darabok, melyeket csupán ketten-hárman játszanak egy nagyobb társulaton belül. Ezek a stúdiószínházak általában nem a nagyközönség számára íródtak, így a nézőközönség maximum 20-30 főből áll, akiknek nagy része kritikus, zsűri vagy színésztárs.

Annak ellenére, hogy „mesterségem címere” nem az imént említett foglalkozásokat takarja, megnézhettem a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió Stop the tempo című előadását. 3 fős szereplőgárda, a díszlet három plexiszék egy plexi színpadon, a helyszín egy helyi szakközépiskola lefüggönyözött aulája. Tehát minden adott egy modern, fiatalos színdarabhoz. A történet Romániában játszódik, de bárhol lehetne a helyszín. Három, a húszas-harmincas éveiben járó fiatal, akik megcsömörlöttek a fogyasztói társadalom és az őket etető és mindent eladó reklámok világától. Attól a világtól, ahol mindenki menedzser és producer, ahol mindenki „heppi" és trendi, ahol mindenki internacionális és multinacionális. Egy véletlen folytán összeverődnek, és szó szerint kiverik a biztosítékot. Klubokban, színházakban, mozikban, bárokban. Sötétséget hoznak az ultratrendi társadalomra, vagy legalábbis egy-egy csoportjára. A darab hol hátborzongató − köszönhetően a kísérteties fehér fényeknek és hanghatásoknak − hol pedig keserédes komédiára emlékeztető. A bensőséges és bizalmas érzést fokozza, hogy a nézőteret nem 500, hanem csak 20 emberrel kell megosztanom. Ez teljesen más oldala a színháznak. Mintha itt az érzelmek, gesztusok sokkal intenzívebbek, sőt valóságosabbak lennének.

A szabályok és kötöttségek nélküli színjátszásban természetesen ne várjunk olyan darabot, amely egy műfaj minden követelményének eleget tesz. Inkább olyanra számíthatunk, mely több, jellemző műfaji sajátosságot ötvöz.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata által bemutatott Mindhalálig Beatles című előadás részben a nagymúltú „gombafejű” zenekar klasszikusaival/-ra emlékezik, részben egy régi baráti társaság történetét dolgozza fel. A helyszín egy presszó, ahová régi barátok találkozót szerveznek. Az ötből egyikőjüknek sikerült megvalósítani az amerikai álmot, míg a másik négy itthon tengette 'rendszerváltós' életét. Egy közös azonban megmaradt bennük: a Beatles imádata, mely egyetemista korukban egy Beatles-dalokat játszó zenekar (ma tribute band) megalapításával csúcsosodott ki. A gazdag, amerikai barát összehívja őket egy kibérelt szórakozóhelyre, ahol újraélhetik zenekari éveiket. Természetesen felcsendül sok-sok klasszikus, szigorúan élőben, valódi hangszerekkel!

Emellett a mostanában nálunk is népszerű stand-up-comedy is megjelenik: a szereplők egy mikrofonnal a színpad közepére állnak és elmesélik saját történetüket a szocreál gúnyos cinizmusával, amelyen az Amerikába távozott barát és a hasonló élményeket átélt közönség (már) jóízűen nevet. Mindez aprólékosan kidolgozott, tapétázott színfalak között. A felhőtlen szórakozást a már jól ismert dalok megalapozzák, és az ezek mögött húzódó, kissé mesterkélt, előre tudható történet még inkább közönségkedvenccé teheti.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata dacolt a trendekkel, általuk egy igazi, ízes népszínművet láthattunk a Hullámzó vőlegény című előadáson. A szereplők játékos parasztemberek, akik széna-szalmás, cserépedényes, boriszogatós környezetben élik át történetüket. A díszlet trükkös, összecsavarozott fafelületek váltogatásával és festett vásznak hajtogatásával teremtették meg a helyszínek közti különbséget.

A történet egy különös leánykérésről szól, ahol az ara — népies fordulatok lévén — mégsem a csúf, testi hibás vénlány, hanem a kissé vad, de annál elragadóbb leány lett. A jóízű, székely mondásoktól sem mentes előadás különlegességét az a tény tette még izgalmasabbá, hogy a színdarabot élőben közvetítette a Duna Televízió. Látni az ehhez szükséges apparátust és szervezést — túlmutatott egy egyszerű kedd esti programon.

A színház ma mindenkinek mást jelent, pontosabban mindenkinek azt jelenti, amit akar, hogy jelentsen. A fesztiváli előadások után pedig találkozhatunk egy sörsátorban Cyranóval,  Rómeóval vagy korunk mindennapi hősével, bármiféle megjátszás nélkül.