Balogh Anna: Bál a vámpírokkal 

(Madách Színház: Vámpírok bálja)

Életem első „nagyszínházas” élménye jut eszembe. A zenekari árok mellett ültem közvetlenül, az első sorban, a nézőtér szimmetriatengelyének legelőkelőbb helyén. Ez a kifejezetten előnyös hely a darab elképesztő díszleteivel, koreográfiájával és zenéjével párosulva már akkor a Madách Színház elkötelezett hívévé tett. Aztán ugyanitt láttam Az operaház fantomját, az Édes kettes hármasbant, a József és a színes szélesvásznú álomkabátot.

De olykor még a leghűségesebbekkel is előfordul, hogy félrelépnek. Már kiskorom óta vonzódom a vámpírokról és élőhalottakról szóló történetekhez: a Vámpírok bálja című musicalnél jobbat tehát számomra ki sem találhattak volna. Színház ez, a javából, már az előadás előtt: vörös fotelek, vörös és fekete kristálycsillárok, „vámpír” a bejárat előtt. Azt hittem, tudom, mire vállalkoztam... de mindenki tévedhet.

Mi történik a zárt ajtók mögött? Hirtelen nem „én” vagyok a fontos, hanem „Ő”, aki reménytelenül szerelmes abba a másikba (Jesszusom! Mennyire hasonlít rám!). Aztán ott az a másik, aki megszállottan kutat valamit, az egész életét feláldozza egyetlen cél oltárán (Mennyire emlékeztet minden mozdulata a főnökömre!). Ott jön a rosszindulatú bajkeverő, aki annyira idegesítően kétszínű, és mégsem veszi senki észre (Mintha csak a szomszédomat látnám.). Minden darabot aktualizálunk.

A darab legfontosabb jellemzői: monumentális díszlet — a vámpírkastély egyszerre lélegzetelállító és félelmetes, felfoghatatlan, hogy a látszólag nem túl nagy színpadon hogy fér el egy óriás, kőcsipkézett kastély. A kedvenc jelenetemben a főszereplő, Krolock, a vámpír nagyúr a temetőben egy gyönyörű szólót ad elő (Confession of a vampire), majd később a sírból előmásznak a zombik. Amikor azt írom, hogy „előmásznak”, azt szó szerint kell érteni. A sírok egyenként kinyílnak, a rothadó tetemek pedig egy hátborzongató dal, az Eternity éneklése közben közös táncba kezdenek.

A jelmezek és a sminkek nem is lehetnének vámpírosabbak. Hogy igazán elérjék a kívánt hatást, az előadás alatt kétszer is a nézőtéren keresztül vonul fel a színpadra a vámpírsereg, ezalatt pedig a sorok közé bemászkálva és megszagolgatva minket, mindenkit a rettegés csúcsfokára juttatnak. Az adrenalinszint az egekbe szökik; elgondolkoztam, hogy biztosan csak egy színdarabra jöttem-e.

A zene olykor nagyon is ismerős, mint a Total eclipse vagy a We will rock you esetén, máskor romantikus, vagy épp „elgyengül”, majd ritmusosan és dinamikusan folytatódik. A finálé hihetetlenül átütő.

 Mindezeken túl a mese találkozik a realitással, és az irreális mögött felismerhetjük az aktualitást. Mi más juthatna eszünkbe a finálé pár soráról, mint az a 21. század, amelyet próbáltunk magunk mögött hagyni az előadás idejére: „Üss oda hát, másképp ők ütnek téged, addig nyomulj, amíg figyelnek rád! Te légy a főnök, légy az, kitől félnek, még ha hullákon is taposol át!”